- Nos, innen már nem fordulhatok vissza… - Bíztatgattam magam, egyre közelebb és közelebb kerülve a szörnyeteget rejtő hegységhez.
Folyamatosan előre néztem, lábamat néhol el-elnyelte a feketeség.
A ködtől alig lehetett bármit is látni. Szúrós gáz szag mindenfelé, ha felnéztem, nem láttam a vörös eget, a füst és a köd akkora.
Veszélyes. A homályban bármi meglapulhat. Amint ezt kigondoltam, elkezdtem mászni. És mászni, és mászni és mászni. Fel, egyenesen a kiálló bejárathoz, ami körülbelül 15 méterre volt a föld felszínétől.
A morgás erősödött. De tudni akartam, mi lapul odabent. A bejáratnál vettem egy nagy levegőt, majd bementem.
- Lobbanj! – suttogtam oda az apró lángocskának, ami erősebben fényleni kezdett, majd úgy folytattam az utat tovább. Borzalmas ez a szag. Már értem, miért halt meg mindenki. Körülöttem csontvázak, csontok mindenhol.
Szerencse, hogy Depreduus olyan ruhákat adatott ránk, amit most az arcom elé tehetek. Úgy festettem, mint azok a háremhölgyek Indiában. Jó, úgy is éreztem magamat.
De ezen az evilági selymen nem hatol át a mérges gáz. A láng rendíthetetlenül világított, bár néhol fájdalmasan szisszent fel a gyűlölettől sűrű füstben.
A morgás egyre erőteljesebb lett, s mikor megérkeztem, hamar egy szikla mögé bújtam. Óvatosan körbenéztem, s nem hittem el, amit látok. Ahogyan Czahira leírta. Hatalmas, pikkelyes szörnyeteg, melynek fortyogó bőre, mintha fekete lávafolyam volna, maga után húzva a mérgesgáz-felhőt, testéről néha le-lecsöppen egy adagnyi gyűlölet, amely mohón emészti fel a hegy belsejének talaját.
Szeme aranysárga, de ahogyan néztem, a másik szeme lila. Mintha…Depreduus és Hibituus szemei volnának…De hol vannak a pecsétek…?
Hamar észrevettem. Benne volt a szörny szemében.
Kétségbeesve visszabújtam. Hogy szedem én azt ki onnan??? Ehhez segítség kell.
Hirtelen nagyot mordult a szörny. Felriadtam, mire hirtelen találkozott pillantásunk. Öblösen morgott, vicsorogva meredt ijedt, barna szemeimbe.
Majd gyorsan lépkedve indult meg felém. Hirtelen lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek. A mennyezetig érő szörny éppen csak annyira mozgott a hegyben, amennyire tere nyílt rá, de azt nagyon ügyesen tette. Sárkány kinézetre hasonlító külleme rémisztőbbé vált, mikor felágaskodott.
Hirtelen felugrottam, majd futásnak eredtem beljebb a hegységben. A szörny hamar utánam fordult, lánccsörgést húzva maga után vágtatásnak eredt utánam. Láncok?
Hátranézve futás közben vettem észre, mind a négy lábán ólomláncok pihennek. Elég hosszú lánc.
Hosszú, göcsörtös farkát buzogányként használta, megnehezítve utamat. Nekilökte a falnak, a hirtelenjében ért erő pedig megmozgatva a földet bontotta a mennyezetet, s kőtörmelékek ezrei repültek felém folyamatosan.
Nem volt időm rettegni. Azonnal megoldáson kellett törnöm a fejemet. Folyamatosan útelágazásokba botlottam, de amelyik utat hamarabb megláttam, arra kanyarodtam.
Ekkor minden halkult. Hátranéztem. A szörny, úgy látszott, valamit nagyon keres.
Lelassítottam. Egy pillanatra nem dúlt bennem adrenalin, de amint a szemeimbe nézett, eluralkodott rajtam a félelem. Hatalmas volt. Tényleg hatalmas.
A szörny, mintha szagot fogott volna, újra futni kezdett felém.
Rohanni kezdtem előle, amennyire csak tudtam. Éreztem már savas lehelletét, de nem állhattam meg. Futni kell. Tovább, menni kell. Úgyis kitalálok valamit…Muszáj, különben itt halok meg!
Pár percnyi szaladás után fortyogó tóhoz érkeztem. Megbújtam egy kő mellett, nem messze a járat szájától és próbáltam lehiggadni. Amikor megérkezett a szörny, szétnézett. Egyik kezemet számra, másikat szívemre tettem. Éreztem, egyre jobban megy le a pulzusom a helyére.
Hirtelen csend lett. A maró sav, az elviselhetetlen mérges gáz sokban számított. A selyemkendő se bírja már sokáig. Tennem kell valamit. Mialatt megfigyeltem a szörnyet, kezdett bennem egy bizarr, de talán esélyes ötlet összeállni.
De ehhez mindenképpen kell segítség…
Hirtelen kirobbant egy lyuk a falon, és a démon ikrek néztek be rajta.
- Ott van!!! Megvagy, Szörnyike! – ordította Carmina, majd berepült Bentuval.
- Jííííííííháááááá, gyere a mamihoz!!! – kurjantotta Martha, majd berepült ő is démonával. A szörny hatalmasat üvöltött, amibe belerendült az egész hely, s a hatalmas, hegyes sziklák zuhanni kezdtek a mennyezetről. A négy jövevény támadásnak eredt. Egyik jobbról, másik ballról kezdte el tűzvarázslatokkal bombázni a sárkányszerű bestiát. Ám, mind hiába. Ahogy jött, úgy ment. Az összes varázslatot elnyelte fekete, bugyogó bőre, mintha csak azt sugallná: Ennyi silány kis életetek is. Egy pillanatnyi ragyogásra vágytok életetekben, de a végén úgysem marad utánatok semmi, csak a sötétség, mi elnyel.
- Martha, mit tegyünk? - kiáltotta Carmina, amikor eltalálta egy szikladarab.
- CARMINA!!! ROHADÉK!
- NE! VÁRJ! A SZÖRNY A-! – ordítottam, de már késő volt. eszméletlenül ütődtek a falnak, a két démon pedig odarepült hozzájuk, hogy védjék őket. De ők is remegtek, akárcsak a nyárfalevél…Hasznos harcosok…
Ki kell találnom, hogyan szedjem ki a szeméből az idézést, és rakjam a helyére a jót.
- Oi, figyeljetek ide! – szóltam oda a két démonnak.
- Mit akarsz, Vakarcs?! – mordult rám az egyik, mire odakúsztam.
- Együtt el tudjuk intézni. Csak segítsetek!
- Még mit nem! Hogy te vidd el a trófeát?? Azt már nem!
- Öreg, a ti idézésetek rég hamuvá égett! Láttam elégni, amikor az ikrek támadtak!
- Ez esetben elveszem a tiédet. – közölte az egyik démon, majd mikor a másik lefogott, kivette a tarisznyámból.
- ADD VISSZA!!!!
Az ordításomra a szörny is válaszolt. A két démon hátrált, kirántottam kezükből a papírokat, és a szörnyre néztem. A bestia rám nézett, majd hörögve állt meg előttem körülbelül 5 méterre.
- Ho-hogyhogy nem bánt?!
- Nagyon egyszerű… - tartottam továbbra is a szemkontaktust a szörnnyel – …mert félelemre, és gyűlöletre támad.
- Mi?!
- Félelemre, az adrenalin megnövekedésére felforr szinte az agyvize, annyira besózza magát. – feleltem halál nyugodtan, s a szörny fele lépkedtem. A szörny figyelmeztetően üvöltött arcomba, hátha megriadok, de én rendíthetetlenül lépkedtem előre, kezemet felé nyújtva.
Már majdnem hozzáértem, amikor…
- ERIAAAAAAAAL!!!! – ordította egy ismerős hang. Amikor hátranéztem, Czahirát láttam besuhanni a barlangba, majd felkapva engem tovaszállt. A szörny utánunk eredt, a démonok pedig jobbnak találták elrepülni.
- Czahira…Hogyan találtál meg?
- Követtem a démonokat. – felelte mosolyogva, de fiatal ifjúi teste telis tele volt sebekkel.
- …Te vérzel. El kell látni.
- Ugyan, előbb éljük túl, rendben? Utána majd elláthatod a bajom, mert leejtettelek. – kuncogta, de mikor meglátta gonosz vigyoromat elterülni számon, ijedten meredt inkább előre.
A szörny tört-zúzott mögöttünk, de szerencsére Czahira bírta az iramot. Ügyesen kerülgette a sziklákat, a hulló törmelékeket, amiket a szörny a nyakunkra szánt.
- Hol tanultál meg ilyen jól repülni ilyen terepen?
- Otthon hasonló sziklás hegyoldalak között élünk. Szinte ilyenek között nőttem fel. Van ötleted?
- Van. És talán majdnem meg is valósítottam volna, ha nem toppansz be ordítva.
- Bocsánat! – szorította össze szemeit pirulva és sajnálkozva, ami miatt majdnem neki mentünk egy lefelé lógó sziklának.
- Odafigyelj!!!
- I-igenis! De mi a terved?
- Jó is, hogy jöttél. Fel kéne valahogyan kerülnöm a szörny két szeme közé.
- Mi?! Ott az idézés?
- Igen, a lila szemében. Fel tudsz oda dobni?
- De a szörny bőre savasan pezseg!
- Muszáj kísérletezni! Segítesz, vagy sem?!
- Me-megpróbálom. De nagyon vigyázz magadra!!
Újabb csarnokba értünk. Czahira lerakott egy emelvény-szerű sziklára, a földtől kb. 4 méter magasra. Megállt mögöttem a levegőben, így vártunk.
A szörnyeteg már vágtatott felénk, fekete habtól fröcsögő szája ontotta magából a mérges gázt.
- Gyere csak… - suttogtam.
Muszáj sikerülnie.
Amikor már csak pár méterre volt tőlünk, felordítottam.
- CZAHIRA, MOST!!!
Czahira sebesen mögém repült, és derekamat megfogva nagy erővel fellendített egyenesen a még mindig vágtató szörny felé.
A két elszánt szempár vészesen közel került egymáshoz.