10. Felvonás

Most éreztem úgy istenigazából, mekkora fába is vágtam a fejszémet…És mindezt azért, mert annyit akartam, mint amit bárki más az életben. Legalábbis, ezt gondoltam.
- Erial… - remegte halkan Czahira – Én…erre nem vagyok felkészülve!
- Jól van, nyugodj meg. Majd kitalálok valamit.
Mintha az öcsém volna. Hihetetlen, hogy hozzá tud az emberhez nőni valaki pár nap alatt.
- A versenyt egy óra múlva kezdjük! Addig készüljetek fel! – adta az utasítást Depreduus, s mindenki visszavonult a pihenőbe.

Bent az épületben volt egy alapnyüzsgés, de én és Czahira csak csöndben ültünk a márvány padon egymás mellett.
- Mondd csak, mesélnél nekem erről a szörnyről?
Czahira tördelte a kezét. Egy ideig némán hallgatott, majd beszélni kezdett.
Régen, amikor még minden a kezdetek kezdetén állt, és a Mindenség Szent Párja megalkotta a többi istent, Depreduus és fivére Hibituus is megszületett.
A testvérpár egy ideig békében élt… Egészen mindaddig, amikor is Hibituus megelégelte a dolgok teremtését. Ráeszmélt, számára ez mind nem elég. Ő akar rendelkezni életről s halálról.
Elment a vágyak istenéhez, aki meghallgatta kívánságát, de nem segített neki.
Hibituus bosszút forralt. Megteremtette e világ leghatalmasabb szörnyét, kinek vastag ólom fekete bőre alatt fortyogó lávafolyamként izzik a düh, a keserűség; a bosszú.
De még a láva is fekete. Azt mondták, már maga a füstös mérges gáz, amiben él, elpusztította azokat, akik odamerészkedtek hozzá.
- És Depreduus hogyan találkozott ezzel a szörnyeteggel?
- Egyik testvérháborújuk alatt – mivel ez a viszály évezredes -, Hibituus bevetette Depreduus ellen. Ám a harcot Depreduus nyerte, Hibituust csúnyán megsebezte, s a szörnyre hegységet alkotott, mely most a Nyugati Hegylánc nevet viseli. De ezt már mondtam neked.
Csendben hallgattam Czahirát. Nem tudtam mit tegyek. Egyszerre furdalt a kíváncsiság, s egyben a rettegés a szörnytől.
Amikor a gong megszólalt, hogy indulnunk kell, összeszedelőzködtünk, s elindultunk.
Kint újra megálltunk a páholy előtt, ahol Vörös szavait hallgattuk meg.
- A feladatotok a következő. Amikor elzártam a szörnyeteget, egy védő idézést helyeztem reá s a hegység lábához. A szörnyeteg ontja magából a mérges gázt, ahogyan az évek, évezredek telnek, s már majdnem felégett mindkét idézés. A feladatotok az lesz, hogy levegyétek az idézéseket, s az újakat minél gyorsabban visszarakjátok a megfelelő helyükre.
Mind a négy páros kapni fog kettőt. Egy a hegység lábára kell, egy pedig a szörnyetegre. Ha elvesztitek, hamuvá ég, két választásotok van. Vagy külditek a jelzőtüzet, hogy számotokra a játéknak vége… - itt elmosolyodott – vagy pedig loptok.
- Most komolyan el kell lopnunk egymástól? – kérdezte a rajtam kívül bent maradt szerencsés halandó.
- Hehehe. Jó mulatság lesz. – kuncogtak össze az ikrek.

Újra megszólalt a gong.
- Versenyzők! Járjatok szerencsével!
Megkezdődött a második forduló. A négy páros démonjai megfogták párjuk kezét, s elindultak a Nyugati Hegylánc felé.
- Czahira, minden rendben, bírsz? – néztem fel az albínó démonfiúra.
- Természetesen! - mosolygott rám kedvesen. Kicsit felocsúdott, bár tudtam. Fél. Nagyon is fél. Át tudtam érezni.
- Nézd már, milyen kis cukik! – nevetett gúnyosan az egyik iker, mint később kiderült, Carmina volt.
- Ja, olyan kis meghitten utaznak. Na nem baj, dobjuk kicsit fel a hangulatukat! – kiáltott Martha, s démonával nekünk jöttek. Majd Carmina és társa is csatlakozott, s lökdöstek minket.
- Takarodjatok innen! – ordítottam. Bántották Czahirát. Ütötték, rugdosták. Felment a pumpa bennem, nem hagyhattam annyiban. Nagyot lendítettem testemen, és rátaposva Martha démonjának arcára felkapaszkodtam Czahira hátára.
- Mit csinálsz?! – riadt meg Czahira – Sose cipeltem még em-
- KUSS LEGYEN! Repülj tovább!
Még mindig lefele lógtam. Nem mertem magam alá nézni. Az volt a legrosszabb dolog, amit tehetek.
- Mocsok kis szaros! Hogy mersz így bánni a nővéremmel?! Bentu, lásd el a kis démonkája baját!
- Értettem. – vicsorodott el a démon. Egy suhintással végigkarmolt Czahira oldalán, amire fájdalmasan felnyögött. Az éles karmok miatt kissé kiserkent a vére, de rendíthetetlenül repült tovább. Azonban könnyedséget érezve testén ijedten nézett körbe.
- Erial…?
Mikor lenézett, akkor találkozott szemünk utoljára.
Azután köd vett körül, s minden elsötétült.

Amikor kinyitottam a szemem, minden elhalt volt körülöttem. Fekete föld, a fáknak csupán halott vázuk állt, bennük szikrányi élet sem volt már. Se fattyak, se démonok. Semmi.
A nagy, és kihalt semmi.
Nyöszörögve álltam fel.
Vajon hol vagyok…? Mi ez a furcsa hely? Szúrós szagot érzek…
Körbenéztem. De nem láttam senkit se rajtam kívül.
Nem volt mit tenni, elindultam az egyik irányba. Fekete és szürke árnyalata mindenhol. A föld iszapos, lápos érzetet adott csupasz lábaimnak, néhol majdnem elestem benne.
Jól leszakadtam Czahirától. Remélem, ő legalább jobban van, mint én a sajgó tagjaimmal.
Mialatt ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, annyira elmerengtem, hogy megbotlottam és elestem, bele a fekete masszába.
- Ocsmány egy íze van…- töröltem le arcomról, de ekkor mélyről jövő morgásra lettem figyelmes.
Amikor felnéztem, a hegy lábát véltem látni magam előtt.
Megnyugodtam volna, ha nem hallottam volna ezt a pokoli morgást.