Molly Weasley cseppet sem volt boldog. Nem elég hogy a két nagy fia belépet a Rendbe és Percy is megszökött, még Billy külön is tépte az idegeit. Bill főnöke rávette, hogy vállaljanak el egy úgy nevezett fúhsi munkát. Valami gazdag kölyökre kéne vigyázni, amíg a Szent Mungóból haza nem viszik. Már Egyiptomban kiverte tőle a víz. Dirk Bookman volt a legjobb átoktörő, pedig egyik mágus iskolába sem járt. Állítólag koboldok nevelték fel, azért, olyan amilyen. Goromba, agresszív, részeges és többet káromkodik, mint amennyi levegőt vesz. Ráadásul nő! Egy nő nem viselkedhet így, és milyen férfias neve van. A legváratlanabb pillanatban robban, és neki ugrik bárkinek, és bárminek. A csitítástól pedig csak még dühösebbé válik. Billt viszont, úgy tűnt legalább elviseli. Bill pedig nagyon tisztelte a tudása miatt. Egyszer azzal nyugtatta az anyát, hogy Dirk vele rendes, mert részegen egyszer bevallotta, hogy a halott kisfiára emlékezteti. Sajnálta a nőt, hogy meghalt a gyermeke, talán ezért olyan goromba. A becenevek, amikkel illették, viszont elborzasztották. Veszet kutya Dirkként emlegették, és a háta mögött Sárkányszukának. Ezzel akartak utalni a különösen nehéz természetére, és arra, hogy egyszer tizenhat stupor varázslat találta el még is képes volt leverni a támadóit. Bill pedig nagyon sok hasonló történetet mesélt. Még maga Dirk is, amikor Egyiptomban nyaraltak. Elég volt félóra, hogy haza akarja hurcolni Billt. Minél messzebb ennél a nőtől.

OOOOOOOOOOOOOOOOO 

Bill őszinte csodálattal nézte Dirket. Avval a nővel még a koboldok is szépen beszéltek, pedig nagyon kevés embert tiszteltek. Pontosabban egy embert sem. Az is meg lehet, hogy maga Dirk sem volt ember. Magas volt, erős testfelépítésű. a haja hosszú és ében fekete, pedig már a hatvan felé közelített, bár az arca egy perccel sem tűnt többnek harmincnál. Egyenes derékkal járt, és a léptei, mozdulatai folyékonyak voltak. Csak a szemei árulkodtak a koráról, és csak akkor, ha éppen nem figyelt oda rá. Akkor azonban öregnek és meggyötörtnek tűnt. Azok az emberek néztek így a világra, akik egész életükben szenvedtek. A fülei pedig hegyesek voltak, mint egy tündének, akik nagyon régen elhagyták a világot, mondván, az ő koruk lejárt. Dirk szerint inkább ráuntak az emberekre, és elbújtak.

Mivel Dirk gyanúsan hasonlított rájuk, mind külsőben, mind természetben, Bill is erre engedett következtetni. No, nem a vad agresszív részére gondolt, sokkal inkább Dirk elmélkedő, bölcs részére.

Bill véleménye szerint elég csinos nő, csak éppen a ruháival még férfiasabbá tette magát. Sötétbarna testre simuló nadrágot hordott, aminek a jobb combjára mindig a pisztoly táskáját fűzte, fehér inget és szürke hosszú kabátot, ahogy mindig. Emiatt úgy nézett ki, mint valami western hős. Fekete csizmáiban pedig semmi sem jelentett akadályt számára. Ugyan ez vonatkozott az ökleire is. Emberfelettien erős volt. Ha akkor nem a saját szemével látja, el sem hiszi, még a saját anyának sem. Dirk az öklével, olyan erővel húzott egy kőfalra, hogy az egyméteres körben behorpadt.   

Hihetetlen varázslatokat tudott és még pálcát sem használt. Egyedül a különleges pisztolyát szerette használni. Mindenki abba a hibába esett, hogy az csak egy mugli cucc, de azzal egy várost le tudna tarolni, ha akarna.

Egyedül csak az ostoba esernyője idegesítette: Mero. Elsőre csak egy tökfej-díszes, rózsaszín esernyőnek látszott, de beszélt. Folyamatosan, és életének egyetlen célja volt, hogy boldoggá tegye Dirket.

Dirk mindig mogorva volt. Egyszer látta őt igazán szomorúnak. Részeg volt, és a fiáról mesélt neki. Bill addig nem is tudta, hogy van fia vagy egyáltalán családja. A nagyapja elvitte tőle, mert szerinte nem volt képes felnevelni, különben is üldözték. Nem tudott rávigyázni. Akkor csak hat éves volt. Egy évvel később írt az öreg, hogy egy eltéved golyó eltalálta és meghalt. Egyetlen egyszer sem nyílt meg neki még. Bill pedig büszke volt magára. Dirk soha senkiben nem bízott. Egy pillanatra mégis megosztott vele egy fájdalmas emléket.

- Pontosan mit fogunk csinálni? – gyorsított Bill a léptein, hogy beérje a nőt.

Dirk vállat vont.

- Egy sima átoktörés. Az egyik vajákos szólt, hogy egy nagyon makacs átok ül az egyik gazdag kölykön. Nem rég rabolták el, állítólag – elmosolyodott, és Billre nézett a válla fölött. – Talán ebből a pénzből vehetsz valami szépet annak a francia tyúknak.

Bill morcosan nézett Dirkre. Egyetlen dolgot utált benne. Az pedig a hihetetlen mocskos szája.

- Lehet – végül is kedveli Flourt. Más esetben sokkal csúnyább szót használt volna. – Milyen átokról van szó?

- Nem tudják pontosan. Egyszerűen feltérképezhetetlen. Riasztó, vagy kiábrándító bűbáj lehet rajta. A családja megteszi a hülyét.

- Akkor valamit el akarnak rejteni – vetette fel Bill, és nagy örömére Dirk helyeslően bólintott.

- Bizony. Külföldiek, szóval szerintem be akartak csempészni valamit. Könnyű lesz, aki meg belepofázik, azt kibelezzük.

Bill biccentett. Dirk a terveiből mindig csak ennyit árult el. Főleg ha nem számított komoly bajra. Ha felkészült a legrosszabbra, akkor is annyit mondott el, hogy Bill ne tudjon beleokoskodni, vagy ha mégis belekalkulálta ezt.  A lényeg, hogy mindig minden az ő tervei szerint ment. Na jó, néha beütött a krak. Azt a kannibál törzset az Amazonasnál soha nem felejti el. Mégsem tudta, hogy szabadultak meg a bödönből, a felbőszült és éhes törzstől, és mindezt seggrészegen, pucéran.

Dirk a pult mögött mosolygó szőke fürtős boszorkányhoz lépett.

- Lavi Leverrierhez jöttünk. Mi vagyunk az átoktörők – mordult szívélyesen a nőre.

A boszorkány pedig szélesen rámosolygott. Nyilvánvalóan fogalma sem volt kivel hozta össze balsorsa.

- Ma milyen sok látogatója van! Reggel jött az édesapja, most meg nagybátyai. Még utolérhetik őket a folyosón.

- Mér, eddig nem ette őket ide a fene? – vetett Dirk egy lesújtó pillantást a recepciós boszorkányra.

- Valószínű távoli rokonok, mert eddig nem jöttek – fecsegett tovább a boszorkány. – A családja eddig mindig olyan menetrend szerűen jött. Biztos lesz nagy meglepetés.

Egy rosszat sejtő kifejezés suhant át Dirk arcán.

- Mennyire hasonlítanak?

- Először el se hittem, hogy rokonok… - nevetett fel a boszorkány.

Dirk nem várta meg, míg befejezi, rohanni kezdett a lépcsőház felé.

- Riadóztasson! – kiáltott vissza a válla fölött.

- Mi? Tessék? – értetlenkedett a nő, és Billhez fordult válaszért, de akkorra már ős elrohant.

Billnek fürgén kellett szednie a lábát, hogy lépést tartson Dirkkel.

- Mi az?

- Azok nem rokonok! Megölni jöttek azt a fiút!

Ezzel egy időben megszólalt a Szent Mungó rég nem használt vészjelzője. A lépcsőházból hallották az osztályok értetlenkedő hangzavarát.

A harmadik és a negyedik emelet lépcsőfordulójában egy ázsiai férfi ült széttett végtagokkal. Fekete egyenruhát viselt, és alig lehetett több húsz évesnél. A mellkasán pedig egy nagy lyuk éktelenkedett. A seb szélei kifelé hajlottak, mintha valami kimászott volna a mellkasából. A feje előre bukott és vér csöpögött a szájából.

Dirk megragadta az egyenruhát, hogy jobban megnézze a szíve fölött elhelyezkedő ezüst rózsakeresztet.

- Ördögűző? Itt? Akkor… - Billre emelte elborzadt tekintetét. – Mindenki meneküljön! Mond meg nekik, hogy ne kezdjenek harcolni! – Levette a halotton lévő díszes karkötőt és a zsebébe süllyesztette. – Ezek a Noéhk. Esélyetek sincs – előhúzta a pisztolyát, és felrohant a negyedikre vezető lépcsőn és eltűnt a lengőajtó mögött.

Bill dermedten nézett a nő után. Egy merő pillanatig habozott, hogy mit tegyen. Végül a harmadik emeletet vette célba. A negyedikről sikolyok szűrődtek ki, fokozva a zűrzavart.

 OOOOOOOOOOOOOOOOO

Dirk berontott a folyosóra és szinte azonnal sikolyok harsantak fel a folyosó másik végéről. Egy lány felsikoltott. Egyszerre dühösen és fájdalmasan.

Dirk előtt a folyosón pár lépésnyire egy fiatalember állt. Fehér haja az álláig élt és múlt századi, drága öltönyt viselt. Közeledtére megfordult és rémület ült ki az arcára. A bőre szürke volt, a szemei ragyogó aranyszínűek. A homlokán pedig volt egy szem.

Dirk balljával az arcába sújtott, és a fiú hátrazuhant. Hátra felé repült, és az útját még a mögötte lévő sem tudta megállítani. Beszakadt, és a fiú bezuhant az ajtó mögötti raktárba.

Dirk rögtön rávette magát, és bele markolt a hajába.

A fiú felkiáltott, ahogy a hajánál fogva felemelte és a falnak lökte.

- Noéh! – sziszegte dühösen az arcába. A fegyverét pedig a torkának nyomta.

A fiú szemei elkerekedtek.

- Ártatlanság? De te… nem vagy ördögűző…

- Te vagy a Bölcsesség noéhja, hm? – vigyorgott rá Dirk. – Akkor látod, mit akarok csinálni veled, nem? – A fegyver csöve még erősebben nyomódott a torkának.

A fiú reszketni kezdett, ahogy a szeme mélyebbre nézett Dirk nyitott elméjében. A távolban halotta a menekülő emberek kiabálást és a lábaik keltette dobogást.

- Ne…

- Ugyan – csóválta meg a fejét Dirk. – Hisz, a Noéh klán nem ismer kegyelmet. Én mért ismerném, ha ti neveltetek?

- Te vagy Junior elődje… - A noéh szemeiben megértés csillant. – A Panda előző tanítványa.

Dirk felmordult és pisztolyával arcul ütötte a fiút.

A fiú feljajdult, és az arccsontján felrepedt a bőr. Egy kis patakban vér kezdett csordogálni belőle.

- Miről beszél? Honnan…?! – Dirk kérdő tekintette hirtelen elsötétült. – Szóval a Bookmaneket üldözitek, hogy elmeséljék mi történt harmincnyolc éve? – egészen közelhajolt a fiú füléhez. – Az, ami most veled! – A fegyver csövét a fiú ágyékának nyomta úgy, hogy a cső felfelé nézzen.

A fiú velőtrázóan felsikoltott, ahogy az ártatlanság lövedéke áthatolt a has üregén és valahol a bordái körül távozott a hátán.

Dirk elengedte a haját, a fiú pedig vért bugyborékolva a földre zuhant. Megvetően nézett le a noéhra. A fiú átkarolta fájó gyomrát, és zokogott. Dirk farkasszerűen rávigyorgott.

- Még szívesen kínoználak, de más dolgom is van. – Búcsúzásul gyomron rúgta a fiút. – Dögölj meg! – köpött rá, és távozott az ajtó roncsain keresztül.

A fiú kétségbeesetten próbálta a kezeivel felfogni a lábai közül dőlő vért.

- Tiky!! – sikította. Remélte, hogy a testvére még időben odaér.

 OOOOOOOOOOOOOOOOO

Leenale sóhajtva ült Leverrier mellett. Amióta idehozták Lavit, minden nap bejött hozzá. Órákig ült velük néma csöndben, várva, hogy Lavi végre felébredjen. Néha álmában beszélt, vagy inkább kiabált. Rémálmok gyötörték. Megkínzott elméje még mindig a fekete bárkán járt, vagy ki tudja, hol kínozták.

Leenale mindig feszültnek érezte magát Leverrier közelében, és ha tehette elfutott. Nem mintha Komui vagy Reever hagyták volna, hogy a közelében legyen. Most pedig egy kis kórteremben egymás mellett ülnek a bajtársuk mellett.

Az egész nem volt olyan rossz. Számítottak rá, hogy a Noéhk támadni fognak, így mindig két ördögűző váltotta egymást. Valakinek mindig lennie kellett Lavi mellett. Nem volt nehéz megszervezni, hisz mindenki szerette őt a Rendnél. Még Sokaro is vállalt egy éjszaki műszakot, mondván akkor a legvalószínűbb egy támadás lehetősége.

Leginkább Chaojit viselte meg az egész. Végig Lavi mellett akart maradni. Hibásnak érezte magát, hogy Kínában nem tudott segíteni neki. Majdnem minden nap ide járt, ahogy Leenale és Leverrier. Mások is jöttek volna, de az démonok nem pihentek. Harcolniuk is kellett.

Leenale vetett egy csalódott pillantást az ajtóra. Chaoji nem bírta tovább a tétlen üldögélést és elment teáért és egy kis harapnivalóért. Tekintette visszatért Lavi takarójára, képtelen volt bele nézni az arcába. Ha nem álmodott olyan mozdulatlan volt, akár egy szobor. Ha álmodott, akkor az arca félelembe csavarodott. A takarót nézve látta, hogyan emelkedik és esik a mellkasa. Így biztosan tudta, hogy még él és nem adta fel. A takaróról pedig mindig Komui jutott eszébe. Másnap hozta ezt a takarót, ahogy Lavi bekerült ide. Azt mondta, hogy ha Lavi felébred, és meglátja a takaróját, biztosan tudni fogja, hogy már biztonságban van.

- Beszéltem az orvossal. Azt akarta, hogy Lavi maradjon – törte meg a csöndet Leverrier. Karba tett kézzel nézte Lavit, az arckifejezése pedig kiismerhetetlen volt. – Kételkedett benne, hogy felébred valaha is.

Leenale szemébe könnyek szöktek, és mélyen előre hajtotta a fejét.

- Én azt mondtam, hogy hazavisszük.

Leenale döbbenten kapta fel a fejét. A meglepetéstől szólni sem tudott.

Leverrier vetett rá egy szórakozott pillantást.

- Mit gondolt? Hogy itt hagyok egy ördögűzőt? A Nővér majd a gondjaiba veszi.

Leenale maga sem tudta mit akart mondani. Hálálkodjon? Érdemes egyáltalán? Leverriernek tényleg van szíve, vagy csak valami hátsó szándék vezérli?

A szobát hangos zúgó hang zengte be.

Rémülten néztek egymásra.

- Vészjelzés! – kiáltotta Leverrier.

Leenale pedig aktiválta az ártatlanságát, épp időben. Az ajtón egy noéh lépet be.

Fekete haját elöl bubifrizura szerűen vágta le, míg hátul hosszú lófarokba kötötte. Fekete kabátot és nadrágot viselt. Arany szemeiben ördögi fény csillant, ahogy végig nézett rajtuk.

Leenale neki rontott, de elkerülte a támadását, és öklével Leenale bordáira sújtott. Fájdalmában és dühében felsikoltott, újabb rohamra indult a noéh ellen. A szeme sarkából látta, hogy Leverrier a karjaiba veszi Lavit. Nem tudott igazán harcolni a szűk folyosókon a noéhval a betegek közt, de fel tudta addig tartani, amíg elmenekülnek, vagy Chaoji előkerül.

Mellbe rúgta a noéht, aki megragadta a lábát és magával rántotta. A rúgás ereje átrepítette a falon és a szomszéd kórteremben értek földet.

Azok betegek, akik fel tudtak ülni rémülten néztek le rájuk. Még köztük is meglepő látvány lehetett, ha egy férfi és egy lány áttörnek egy téglafalat.

A noéh leszorította Leenale kezeit a földre és győzedelmesen vigyorgással fölé hajolt. A szájából előkúszott abnormálisan hosszú, hólyagos nyelve. A hólyagok, olyanok voltak, mint megannyi szemgolyó. Chaoji mindent elmesélt erről a noéhról. Ő rabolta el Lavit.

- Meneküljenek! – kiáltotta dühödten.  Már akkor megígérte, hogy megfizet. A betegek varázslók vagy sem, csak a bosszúja útjában lennének.

 OOOOOOOOOOOOOOOOOO

Tiky Mikk lement fogadni a támadóikat, amikor megszólalt a vészjelzés. Ezt a kórházat nem őrizte senki. Sőt, még a kölyök védelme is nevetséges volt. Csak ketten őrizték. Leverriertől pedig nem számított számottevő ellenállásra.

Chaoival azért végzett Fiddler, hogy móresre tanítsa az öreget. Utána hátha komolyan veszi a fenyegetéseiket, ha már Szemkötő uraság sírása nem hatotta meg. Még gyengédek voltak a fiúval, ha visszaviszik, minden sokkal rosszabb lesz számára.

Átsuhant az emeletek közt, és meglátott egy vörös hajú fiút. Az egyik ispotályossal veszekedett.

- Szemkötő uraság? – lépett a padlóra.

A fiú megfordult és harcra készen emelt rá egy pálcát. Ez a fiú nem az volt, akit kerestek. Ez a kölyök egészséges volt, és meg volt mindkét szeme. Ráadásul kék volt. A bőrét pedig szeplők csúfították el. Valószínűleg nem lehet olyan jól kínozni, mint a Juniort. Az ő sápadt, hibátlan bőrét összevagdalni olyan volt, mint amikor egy festő egy hófehér vászonra fest. Legalább is Sheryl szerint. Ő a szívét szerette, ahogy rémülten dobogott a kezében akár egy vergődő kismadár. Szerette ezzel a kínozni. Egy Bookmanek nincs szüksége szívre, akkor akár ki is tépheti, amit a kezében tart.

- Ki maga? – szólt rá szigorúan a fiú. A mögötte álló ispotályos rémülten lapult meg a háta mögött.

- Én? – kérdezte mosolyogva. – Én vagyok az öröm noéhja, Tiky Mikk – teátrálisan meghajolt, a cilinderét meglengetve.

A fiú haragosan összevonta a szemöldökét.

- Maga ölte meg azt a szerencsétlent a lépcsőházban?

Tiky elmosolyodott az emlékre. Chaoi éppen belépett a lépcsőházba, amikor összefutottak. Ostoba módon rájuk támadt, de Fiddler férgei kirágták magukat, és holtan eset össze.

- Nem, vele a testvérem végzett. Én a te gyilkosod vagyok.

Az ispotályos felnyögött. Sápadtan remegett.

- Meneküljön, és segítsen a betegeknek – szólt a fiú. A tekintette egy pillanatra sem mozdult el Tikyről. 

Az ispotályos bólintott, és elrohant a folyosó másik vége felé.

- Dirk tudta, hogy maguk azok. Őt ismerve, már biztos végzett a társával.

Bár még el sem kezdődött, már élvezte ezt a harcot. A fiú okos volt. Megpróbálta megzavarni.

- Arról tudnék, de te már nem fogod megtudni, hogy Dirk még él-e – a fiúra rontott a kezét támadásra készen maga elé nyújtva.

- Reducto! – kiáltotta a fiú és egy fénynyaláb röppent ki a pálcából, amit könnyedén elkerült.

A következő pillanatban csuklóig merült a keze a fiú mellkasában. Acélos ujjai pedig a fiú szívére fonódtak. Lenézően a fiú rémült arcába mosolygott. Dermedten állt, mintha nem hinné el, hogy éppen mi történik. Tiky vetett egy kósza pillantást a fiú fülében logó agyar fülbevalóra. Még egy hasonlóság. Kellemes emlékeket ébresztet benne. Junior elég nagy patáliát csapott, amikor Sheryl egyszerre tépte ki mindkét fülbevalóját a bal füléből.

- Most véged, fiú – ujjai összeszorultak, de csak a semmit markolták, mintha ott se lett volna.

Körbe fordult, de senkit sem látott a folyosón. Még a kórtermek is elcsendesültek. Hova lett? Hogy csinálta?

Rohanó léptek zaja csapta meg a lépcsőház felöl. A többi menekülő. Sötéten elmosolyodott. Talán közöttük van. Nyugodt léptekkel indult meg a lépcsőház ajtaja irányába.

- Confundo! – hallotta a fiú hangját maga mögül, és egy fényes nyaláb eltalálta.

Kezdte bosszantani ez a makacs kölyök. A falnak dőlt, hogy eltűnjön benne, és ö kapja hátba fiút, de a válla nekiütközött a falnak.

- Mi a fene? – motyogta.

-  Pherecitius mangicus! – kiáltotta a fiú és egy újabb nyaláb találta el. Félre akart ugrani előle, de a teste nem tudta hogyan reagáljon. A testét pedig jég borította be.

A jégen keresztül látta, hogy fiú közelebb sétál hozzá. Óvatosan, számítva támadására. Tiky pedig készült rá. Az előző varázslat összezavarta. Gyorsan rájött, hogy védje ki Tiky képességét. Ha összezavarodik, nem képes áthatolni a dolgokon, és a jégből sem szabadulhat. Ezzel csak időt nyert, amint elmúlik a hatása, kiszabadul és megöli a fiút. Már csak pár pillanat…

- Tiky…Tiky! – Wisely gyenge hangja szólalt meg az elméjében. – Segíts… egy ördögűző…

Tiky szíve rémülten meg dobbant. Csupán pár perce jött el és Wisely máris gyengül. Már nem törődött a fiúval. A testvérén kellett segítenie. Érezte, hogy a varázslat hatása eltűnik, és könnyedén siklott át a jégen.

A fiú hátra ugrott, és megint kiabált, de Tikyt már nem érdekelte. A testvérének szüksége volt rá.

 OOOOOOOOOOOOOOOOO

Dirk arra rohant, amerre a lány sikolyát hallotta. Bizonyára egy másik ördögűző. Nem is kellett sokat keresgélnie. Az egyik ajtón egy idősebb férfi rontott ki, egy fiatal fiúval a karjaiban. A férfi nyakában a Leverrier család címere díszelgett. Még annak idején a Panda mesélt róluk. Megkaparintották az ártatlanságot, és mindent megtettek a hatalomért. A fiút is felismerte a karjaiban. Ezer közül, bármikor, bárhol.

- Te féreg!! – vicsorgott a férfira és a pisztolyát a fejére szegezte.

A férfi megvetette a lábát és óvón magához szorította a fiú ájult testét.

- A holtestemen át noéh bérenc!

A fal mögöttük átszakadt és egy lány és egy férfi, küzdő párosa ért földet a padlón. A férfi noéh volt, a lány pedig ördögűző, és ő állt vesztésre. Dirk meghozta életének azt a döntését, ami kihatással lesz a további életükre, hogy melyik irányba, azt majd a jövő meséli el.

Elrohant Leverrier mellett és a noéhra célzott. Az első lövés a felkarját találta el.

Felüvöltött fájdalmában, és Dirk felé fordult. Férges nyelve kilőtt, és Dirket vette célba.

Dirk kesztyűs keze megragadta a nyálas szervett, és szadistán a meglepődött férfira vigyorgott.

- Amog. Ari. Markoto.

A férfi szemébe szinte rémület ült ki, és a következő pillanatban fellángolt a nyelve. Kínjában rángatta a fejét, hogy megszabaduljon a kínjai okozóitól, de Dirk erősen szorította.

- Baszódj meg! - Bedugta a férfi nyitott szájába a fegyvert és elsütötte. A noéh tarkója szétloccsant beterítve a padlót mögötte és a ziháló lány ruháját.

- Dirk!

A hangra megfordult, és megkönnyebbülten nézett Billre. A fiú sértetlennek tűnt. Vagy nem találkozott eggyel sem, vagy jól nevelte az elmúlt években.

- Itt van! - kiáltotta idegesen. – Nem tudtam megállítani!

- A picsába! – sziszegte, miközben eldobta a kezében tartott nyelvet. A test pedig akadálytalanul hullott a földre.

- Mögötted! – kiáltotta a lány.

Bill mögött egy noéh állt. A karjában tartotta vérző társát. a sérült noéh reszkető testéből nagy cseppekben csöpögött a vér, tócsát hagyva a padlón.

A férfi szemei könnyesek voltak, és halott társukat nézte.

- Megöltétek a noéhját. Ezért bosszút fogunk állni, de nem most. – A háta mögött egy fekete téglalap emelkedett ki a tetején a harminchatos számmal. A férfi átlépett rajta, és eltűnt, mintha nyoma sem maradt volna.

A férfi dermedten állt a fiúval a karjaiban. A lány pedig a fiúhoz akart rohanni, de Dirk megragadta a torkát és felemelte.

- Dirk! – kiáltott tá Bill, de már túl dühös volt, hogy érdekelje bármi is.

- Lavi! – hörögte a lány, ahogy próbálta lefejteni Dirk ujjait a torkáról. – Nem… Hagyom… hogy bántsd…

- Te a barátja vagy? – húzta közelebb az arcához a lányt.

A lány eltökélt arccal biccentett.

Dirk szó nélkül ledobta földre.

Bill pedig a férfit kezdte el bámulni.

- Maga Dumbledore barátja. Maga az, aki…

A férfi bólintott.

- Igen a kapun túlról.

- Bill. Kell egy biztonságos hely – mondta Dirk révetegen és a lányt bámulta, aki a nyakát masszírozta.

Billnek egyetlen hely jutott eszébe, ahol Dumbledore barátai a jelen körülmények közt biztonságban lehetnének.