- Üdvözlök mindenkit ezen az ismét csodás éjszakán. Mától kezdve új korszak nyíl, s a régi bezárul. Eljött az idő, hogy az elkövetkezendő időkre kiválasszam azt a személyt, akivel megosztani kívánok mindent, mi tulajdonomban áll. Kezdődjék hát!
Kedveseim, fáradjatok ki!
A jelöltek felsorakoztak. Vörös a díszpáholyban ült, szolgák sokasága röppent minden egyes szavára.
Nincs más választásom. Küzdenem kell.
Lopva vetettem Loéra egy pillantást. Még fátyollal is gyönyörűen nézett ki. Maga a vadállat megtestesült alakja egy káprázatos külsejű nő szerepében. Titokzatos és veszélyes. Vigyáznom kell vele.
- A bemutatott produkciótok ellenfeleitek kezében rejlik. Az újak megmérkőznek azokkal, akiknek már volt szerencséje győzedelmeskedni mind felett. Ők határozzák meg, miben kell győznötök. Nos, akkor kezdhetjük is. A következők lépjenek előre! Lucretia, Loé, Martha, Carmina!
A négy nő előrelépett. Kettőjük, ahogy láttam egy ikerpáros tagjai. Annál veszélyesebb. Mellettem az egyik újonc remegve állt, arcából kiment a vér, s úgy látszott, mindjárt összeesik. Az egyetlen fiú volt rajtam kívül.
- Jól érzed magad? – kérdeztem tőle, mire félénken válaszolt.
- Meg fogok halni… de bárcsak egyszer megérinthetném…- suttogta bágyadt szemekkel, enyhén mosolyogva, beletörődött sorsába. Nem hittem el, amit hallok.
- Miről beszélsz?! – suttogtam vissza neki. – Győzhetsz!
- …Úgy gondolod? - kérdezte tőlem halkan.
- Bármelyikünk győzhet.
- Honnan jöttél? A közeli világrészekről?
- …Az emberi világból.
Elkerekedtek szemei, de beszélgetésünk hangos női hang törte meg.

- Választok ellenfelet! – kiáltotta az egyik iker. Depreduus páholya előtt óriási tűz égett. A lány betette kezét a tűzbe, majd kihúzta azt. Kezében kavargott egy aprócska láng, mely nevet formált. „Suan”
- Az…én vagyok… - ijedt meg egy pillanatra a fiú mellettem, mire kezemet vállára tettem.
- Menni fog. – feleltem, majd néztem, ahogyan odamegy a szőke döghöz.
- És a szám, melyben megküzdünk… - kezében még mindig ott volt az apró láng, ami újabb formát öltött. Egy fattyút. – FATTYÚÜLÉS!
Suan nagyot nyelt, összeszedte minden bátorságát, s hálálkodó szemekkel nézett rám.
- A győztes az előző apró lánggal jelez majd, amit visztek magatokkal! Csak fel kell emelnetek a kezeteket, s a tűz jelet küld, ki győzött! Győzzön a jobbik! – kiáltotta Vörös.
Suan és a lány megvárták, mikor két fattyú a levegőben lévő földrész alatt repked, majd levetették magukat a mélybe, egyenesen a fattyak hátára. Azok ösztönös reakcióból vergődni, dobálni kezdték magukat, s a versenyt az nyerte, aki szinte teljesen be tudta idomítani a fattyat. Valamint, aki túléli a repülést.
Ugyanis a fattyak társas lények. Ha az egyiket bajban látják, tucatjával mennek rá a támadóra, hogy széttépjék azt, letépve a társukról.
Amikor felrepültek, ámulva, s kissé aggódva néztem őket és Suant, ahogy boldogul.
Mit fogok én tenni, ha egy ilyet ad ki nekem a Sors??
Valószínű megkérem a fattyút, először a fejem szakítsa le, ne lássam, hogy végez velem.
Megráztam fejemet. „Térj magadhoz, Erial! Gróf vagy, tudsz lovagolni, sakkozni, vívni.” Sajnos nyugtáztam ezután, valószínű egyiknek se veszem itt hasznát. Itt semmi sem az, mint otthon.
Nem baj, Czahira beavatott. Már csak várnom kell.

A következőkben mindenféle versenyszám előkerült. A legijesztőbb az a „Rejtek-rejtek” volt. Abból áll, hogy – mint minden versenyző az ellenfelével – másik lebegő földrészre mennek amolyan betanított fattyakkal, majd amikor megérkeznek, az erdő sűrűjébe rejtőznek el. Egyik sem tud a másikról.
Aztán elkezdődik a vadászat. Mérgezett nyilak vannak náluk, melyek hangtalanul siklanak a levegőben. Az nyer, aki először vadássza le a másikat a rejtekéből. Élet-halál játék.
Végezetül Loé és én maradtunk. Nekünk kell megküzdenünk egymással. Felettébb örült ennek, amint láttam, én annál inkább nem.
Kíváncsian néztem, mit ad ki a tűz. Két sai tőrt formált ki. „Vívás”
Örültem, mint majom a farkának. Örültem… volna, ha nem Loéval küzdök.
Nekünk az eredeti földrészen kellett maradni, tehát minden Depreduus és a nép előtt történt.
Tűz zárt be minket egy körbe. Be voltunk zárva egy égő akadályba.
- Meglátod, hogy nem tartozol közénk, te kis fattyú. – közölte vigyorogva, mikor kezébe vette a tőröket, s ledobta magáról a fátylat. – Ledöflek, mint egy disznót!
- Álmodozz csak… - suttogtam, mikor én is ugyan ezt tettem.
Így álltunk egymással szemben pár percig. Csak a tűz pattogó hangját hallottuk, mindenki lélegzetvisszafojtva várt.

…És ekkor Loé megindult vészesen gyorsan felém.
Gyorsan elevenítettem fel a vívásórán tanultakat, ahol Aurel tanított meg mindenre.
- Lábat hátrébb, terpesz, kézzel támasztott védőfelület… - motyogtam el, amit ilyenkor tenni kell.
Csilingelve ütődött össze a két nemesfém, s megkezdődött a harc.
Loé úgy ütötte, vágta a tőrt, mint egy őrült. Rettenetesen jól mozog, plusz a fegyverforgatása sem utolsó. Mindeközben én csak hárítottam, fejemben új stratégia után kutattam.
- Nem fogok időt hagyni arra, hogy megtámadj. Gyorsan öllek meg. Remélem, nincs harag. – mondta, hangját néhol eltompították a tőrök hangja.
- Várd… ki… a végét! – vágtam vissza, s ellöktem mikor tolni kezdett.
Most én következtem. Folyamatosan támadtam, s közben Aurel szavai visszhangoztak fejemben.
„Ne feledje. Tartsa a megfelelő távolságot. Ezt csak akkor szüntesse meg, amikor az ellenfélnek le van korlátozva a menekülési útvonala.”
- Kösz, Aurel, ezzel csupán annyi a gond, hogy patkányok vagyunk mindketten egy égő katlanban… - lihegtem. Egyszer nem figyeltem, Loé a hátam mögé került, hajlaton taposott, amitől felordítottam. Térdre kényszerültem, amit ki is használt. A tőrt a nyakamhoz szorítva vízszintesen fojtani kezdett. Bassza meg.
- Elismerésem, Emberi Söpredék. – suttogta fülembe. – Remekül bánsz a tőrrel. De… nem vagy elég jó…
- Meglátjuk! – nyögtem, és erőteljesen mellen könyököltem, amire fájdalmasan felkiáltott és a földre esett. Hamar felálltam és tisztes távolságra siettem tőle, várva a reakcióját.
- Te rohadék, mellbe vágtál egy nőt!!! – kiabálta nekem.
- Egy elég ügyes nőt… - feleltem nagyképűen mosolyogva. Kicsit visszatért belém az élet. – Bocsásd meg udvariatlanságom… hadd segítsek. – odamentem hozzá, s kezemet nyújtottam. Aztán magamhoz szorítottam kezem, mire csak nézett rám.
- Oh, milyen buta is vagyok…- feleltem -… nem vagyunk az emberek világában… nem kell, hogy segítsek…
- DÖGÖLJ MEG!
Egymásnak estünk. Egymást követték az ütések, mígnem kirúgta alólam a földet. Erős ütés érte a hátam, kissé meg is szédültem. De volt annyira tiszta a tudatom, hogy lássam, belém akarja döfni a tőrt. Gyorsan arrébb gurultam, majd megpróbáltam felállni. Nem jó ez így…
- Menekülsz, te csótány, te földönfutó, nagyképű, gusztustalan-
- Mily’ szép szavak egy ilyen szép hölgytől… - fogtam fájó fejemet, s közben vigyorogtam rá. – Kár, hogy az intelligenciád nem haladja meg egy gyermekét.
- Nem hagyom, hogy elvedd tőlem Depreduus-t! Ő az Enyém!
- …Már mióta? Tudtommal nincs rajta a neved… – nyögtem vissza. A helyzet egyre súlyosabb lett. Már csak bénán ide-oda vetődtem támadásai elől. Elég nagy ütés ért. Gyerünk, szedd össze magad!
- Miért jöttél ide?! Semmi keresnivalód itt! Örülök, hogy az ellenfelem vagy, legalább Én olthatom ki az életed! Lépteket hallottam. Megindult felém. Most már fut.
- ...Az még nem olyan biztos. – suttogtam.
Leszakítottam a gyémántos fonalat a ruhámról, s megfordulva ököllel arcon ütöttem Loét. Pár másodpercre bekábult, ami épp elegendő volt nekem, hogy nyakára dobjam a fonalat és erősen meghúzzam. A fonál fojtogatta őt. Hallottam kétségbeesett fuldoklását, levegőért kapkodó ajkai bájosan festettek még így is.
Megszoríthattam volna. Csak pár centi. Egy lendületes mozdulat.
Miközben fogtam a fonál másik végét, a tűz fele tartottam kezemet. Az aprócska láng rászállt. Az égnek emeltem a karomat. A láng felrepült, s grófi családom címerét kirajzolva pukkant szét.
Nem fogok öldökölni feleslegesen.
A tűz lassan kialudt. A nép ámulva nézett rám. Depreduus felé fordultam, kezemben még mindig tartva a fonalat, melyre Loé volt kötve. Kicsit megráztam, hogy kapjon levegőt. Köhögve térdelt a földön, barátnői odaszaladtak hozzá.
Depreduus arcán láttam a mosolyt. Azt a mosolyt, melyben csillant egy cseppnyi gúny is.
- Nem pusztítasz feleslegesen. – néztem arany szemeibe -… hát én sem.
- Loé – fordultam oda hozzá -… nem kértem, hogy bárki is elhozzon. – azzal elindultam, felvettem a fátylamat a földről, s a szétváló tömeg nyitotta úton haladtam vissza a gyülekező hely felé.
Loé felkapta a mellette lévő tőrt, s egy határozott mozdulattal felém dobta. Amikor visszafordultam, a szemeim előtt pár centivel porladt el.
Mindketten Depreduus-ra néztünk, aki felállva, kezét felém tartva állt.
- Loé…- kezdte vérfagyasztóan-… most még elnézem neked… - lassan lépkedni kezdett felénk – de ha még egyszer bántani mered… elporlasztalak, és hamvaidat a feneketlen mélységbe szórom, hogy feltámadnod véletlenül se legyen lehetséges.
Pár lépésre állt meg a döbbent Loétól, aki hatalmas büszkeségét elfojtva, szégyenérzettel hajtotta le fejét – Bocsánat, Uram.
Azzal hozzám lépett, megcsókolt, s kezemet felemelve kiáltott.
- A győztes Erial!
A nép ujjongva tört ki. Érdekes. Pár perccel ezelőtt még nem ilyen volt a hangulat, s már éljeneznek, mintha közülük való lennék.
Arcizmaim ellazultak, megkönnyebbültem kissé, de rögtön Depreduus felé fordultam.
- És Suan?? Győzött??
Depreduus afelé a földrész felé nézett, ahová Suan repült ellenfelével. A láng Carmina nevét mutatta.
-…Ne…nem… - suttogtam, s hamar a mi földrészünk széléhez siettem. Láttam, ahogy jön vissza Carmen, s a fattyú karmai közt Suan van eszméletlenül, mozdulatlanul.
Amikor leszálltak, azonnal megfogtam Suant.
- Hé, fiú! Ébredj!
- Felesleges… - szólt Carmina – olyan sebesülései vannak, amiket biztos, hogy nem él túl.
- Meglátjuk… - néztem rá, s karját vállamon átvetve indultam el befele. Mindenki döbbenten nézett rám.
- Miért segít neki? Hiszen vesztett… - hallottam a kérdéseket, a szúró megjegyzéseket. Nem érdekelt. Önteltebb vagyok én annál, minthogy ez érdekeljen.
- Segítsetek neki! – szólt Depreduus, mire két erős démon jött oda hozzám, elvették, majd bevitték őt. Tarts ki, Kölyök.