„- A Belva… az ágyasok kiválasztására szolgáló hely. Bemutat majd világa népének.”
Szent Kleofás… Mi jön még?? Ha így folytatjuk, holnapra szívrohamban elhalálozok…
- Erial! Erial! Minden rendben?? Kérem, szólaljon meg!!! – szólongatott Czahira a földön, ijedt, pirult kis arcát emelve felém.
Most látom csak, milyen szép arca van… Eddig ez nem tűnt fel. Vagy csak hidegen hagyott.
- Jól….. azt hiszem…. – kapkodtam a levegőt, mihelyst leszaladt a falat végre a megfelelő helyre. Hát ez nem sokon múlt.
Belva… Hát nem valami bíztató a hangzása…
- De… miért kell mennem? - kérdeztem. Valóban nem tudtam, minek. Igen… miért kell?!
- Azt hiszem, az Én világomban, az Én birtokomon ez nem kérdés. – közölte közönyösen. Felhúzott, de igaza volt. Fogadást kötöttünk. Állnom kell. Nem szeghetem meg.
Fújtatva visszaültem karba tett kézzel.

Miután megreggeliztem, a hintóba szálltunk és elindultunk. Körülbelül 10 percet, ha mentünk. Nem tudom. Rosszak az időérzékeim ebben a világban.
Miközben utaztunk, bámultam kifelé, mint kíváncsi kisgyerek az ablakon át.
Ez a vöröses, naplementéhez hasonló színekben pompázó táj még mindig lenyűgöz. Van benne valami veszély, sejtelmesség, és izgalom.
Talán nem kellene annyira ellenségesnek lennem, és kicsit meg kéne ismernem ezt a földet közelebbről. Megálltunk.

Fülemet női nyüzsgés ütötte meg, valamint csábító megszólalások Vöröst illetően.
Amikor kiszállt, hangos üdvözlés, sikítozás fogadta. Kurváknál vagyunk. E felől semmi kétség.
- Üdvözlet, drága, drága hölgyeim! – szólt mézes-mázos hangon Vörös. Bejelenteni valóm van számotokra.
- Megint megválasztod évszázados ágyasod, ugye, Drága Depreduus? – sétált oda egy fekete, göndör hajú, nagy idomokkal megáldott szépség. Depreduus… Most már a neved is tudom.
- Megválasztom, Loé. De ez lesz az utolsó.
Az örömlányok, örömlények döbbenten néztek Vörösre. Elmosolyodtam a döbbenet keltette hang hallatán.
Ám nem sokáig szórakozhattam a lányokon, mert kinyílt a hintó ajtaja.
Vörös – vagyis most már Depreduus, mert tudom a nevét – kezét nyújtotta felém, s én megfogva kezét kiszálltam.
Hát a síri csendből következtettem arra, hogy a megdöbbenés még nagyobb lett.
Loé nevetni kezdett.
- Depreduus Uram… Drága Pusztítás… Ez meg mit jelentsen? Ő, mint jelölt? Hát nem elégítettük ki neked mi, kiválasztottak a hatalmas és nemes vágyaid? – kérdezte oly’ nyájasan, hogy a pokolba is lesétálna neki emberi halandó, ha így kérné.
- Nincsen veletek semmi gond, Kedvesem. – válaszolta, s megfogta a nő állát. – De ha meg nem sértődsz… lehet, hogy találtam nálatok jobbat.
- Egy emberi halandót?! – förmedt rá Loé. – Megszegted már így is az istenek sza-
- Az isteneknek nincs arról szabálya, kit választok meg örök ágyasomnak! – vágott vissza felemelt hangon Depreduus. Csend lett.
- Tch. – köpött egyet Loé – Rendben van. Állok elébe. – azzal barátnőivel, vagy sorstársnőivel hamar elhagyta a helyet. A többiek - velem együtt – csak néztek utána.
- Ma, éjjel, megtartom a szertartást. Hozzátok ki magatokból a legtöbbet! – ekkor felemelte kezemet - csábítsatok el. Neki eddig sikerült.
Arcom lángba borult. El akartam süllyedni. Nem akartam a döbbent, undorodó szemeket látni… Elég volt belőlük otthon…

…Igazán otthon.

Mindenki elment, előkészíteni a dolgokat az esti szertartásra.
- Ó, Egek… Ó, Egek… - ismételgette Czahira.
- Mi baj van?
- Uram... fel kell készülnöd!
- Jöjjön, kérem, velem! – Czahira most használta a jelenlétemben először szárnyait, amin meglepődtem. Hatalmas, fehér szárnyak, melyeket fehér pikkely borít. Káprázatos.
Arrébb repültünk pár métert, már le is rakott. Ajkán láttam, nagyon sietni akar a válasszal, így megfogtam a kezét.
- Mondd, mi baj van? – kérdeztem, de a szívem egyre gyorsabban kezdett el verni.
- Ért valamihez? Tűzvarázslat, föld idomárság, fattyú-ülés?
Bénán pislogtam rá.
- Semmit sem értettem abból, amit mondasz.
- A Nagyúrnak be kell mutatnia valamit!
- Már miért kéne?!
- Ha nem ismerteti el magának itt a tiszteletet, nagy bajba kerül! Itt mindenki egy rangi státuszban van!
- Dehogy van! Vigyél vissza! Nem csinálok magamból cirkuszi majmot!
- Értse meg, kérem! Szétszedik ezek a lények!
- Ezek. Csak. Kurvák…ugye?
Czahira elhallgatott. Mi az Isten folyik itt?!
- Azzal, hogy a Nagyúr ajánlatát elfogadta. A Nagyúr teszteli Önt. Úgy kell élnie, ahogy mi. A mi szabályaink szerint. Ez egy avatás. Hogy erősebb legyen itt, mint otthon. De ha nem védi meg magát, ezek darabokra szedik Önt! Képesek a legveszélyesebb fattyakat is megülni a Nagyúr kegyeiért! Kérem…! Higgyen nekem!
Szinte már könyörgött. Szemein láttam az aggodalmat, pedig csak egy napja ismer. Máris megkedveltem.
-…Mondd, mit kell tennem.





Bődültek a gongok. Fattyak visítottak. Az ég besötétedett. A leszakadt földterületen sok száz kis fény látszódott felülnézetből. Mint egy gyöngysor, végtelen sokaságú gyöngyökből.
Dobverés kezdődött.
1-2-1-2-1-2…Katonás ütemben. Én, és a további jelöltek, fejünkön selyemfátyollal jöttünk ki. Mindeközben Czahira szavai jártak a fejemben.

" - Legyen nagyon óvatos!
- Rendben van. Megteszek minden tőlem telhetőt. Ha beszálltam a játékba…nem én leszek az, aki elveszti.
- Sok sikert! Szorítok önért!
- ……Kösz……
……Czahira.
- Igen?
- …Tegezhetsz.”