Haja beborítja a medence felszínét, mintha csak vörös lében fürödnénk.
Olyan, mint egy férfi szirén. Egy percre nem tudtam levenni róla szemeim.
- Most még minden új neked…- kezdte - …de ebben a világban semmi sem az, mint nálatok. – fejezte be, s leült velem szembe.
- Tudom. Vettem észre. – fordítottam el tekintetem. Nem bírok... Nem tudok a szemeibe nézni…Nem vagyok rá képes.
- Itt majd jobb helyed lesz, mint odaát…
Felkaptam fejem. Odaát?...Mármint…
- …Hiszen ez az új otthonod. – folytatta, szemeiben vészjósló mosoly csillant.
- Hogy érted ezt?! Nem tarthatsz itt-
- Örökre…? – fejezte be a mondatot cinikus mosollyal. – Miért nem? Megvan rá az okom is, megvan hozzá az erőm is.
- De… Ez emberrablás!
Nevetett.
- Ha az, miért nem futsz el?
Elhallgattam. Nem tudtam mit mondani erre.
Tényleg… miért nem futok el? Megtehetném… Vajon megtehetném?
- Ha csak ennyin múlik, még hintót is adok neked. – felelte lágyan duruzsoló hangon, majd folytatta – DE…
Ránéztem. – De? – rosszat sejtek.
- Adsz egy hónapot. Nem sok. Neked nem, ugyebár. Gróf vagy, időd, mint a tenger, hát még itt mennyi lesz. Hogyha egy hónap után is ez lesz a véleményed… szabadon eresztelek. De ha nem… Akkor itt maradsz mellettem örökre.
A szívem, mintha kihagyott volna egy pár percre. Nem fogtam fel, mit hallok. Lehet, a sok bódítószer is az oka. Összeszedtem magam, majd úriember módjára álltam a fogadást.
- Rendben van. – kezet emeltem neki, hogy kezet foghassunk, de ő megcsókolta, majd rám mosolygott. Úristen, ne nézz így!!! Kezdek bekattanni…


Amikor visszamentünk a szobába, egy franciaágy volt megágyazva.
Mi… most…. ugye nem….?
- Itt fogsz aludni. – felelte. Hála a jó Istennek. Kezdtem nagyon megijedni. A szívem még nem készült fel arra, hogy ezzel a… valamivel aludjak.
- Hát akkor… jó éjszakát…hajoltam meg. – A bilincset…?
- Á, igen. – amikor kicsatolta, végigsimított a jobb karomon. Hirtelen bizsergést éreztem a csuklómon, és a következő pillanatban már egy vörös szalag volt rákötve.
- Ez… mi?
- Ez addig lesz rajtad, amíg itt vagy. Jó éjszakát. – adott egy puszit az arcomra, majd az ajtóhoz ment. Mielőtt kilépett volna, gonoszan mosolyogva visszafordult.
- Óh, és bárhogy próbálkozol, nem fog lejönni. Nem tudod leszedni. – azzal becsukta az ajtót.
A szalagra néztem. Mi ez, valami bélyeg? Úgy érzem magam, mint egy tehén, amin van egy szám, hogy el ne vesszen. Ez nevetséges.
Meglátjuk, hogy mennyire nem tudom leszedni.
Körbenéztem. Minden volt, amivel csak lehetett próbálkozni. Gyertya, olló, kés, piszkavas, mindenféle szúró-vágó eszköz.

Pár órával később minden ott hevert a földön, kicsorbult éllel. Kivéve a gyertya… annak a gyutacsát teljesen elégettem, és a gyertya egy pajzán dologra megtévesztően hasonlító alakban folyt el. Az átkozott! Miből van ez?! Nem egyszerű selyem lehet. Valami hókusz-pókuszt tuti mondott rá.
Se erőm, se kedvem nem volt már arra, hogy tovább próbálkozzak, így hát a dolgokat a földön hagyva, vérig sértve lefeküdtem.
Holnap újult erővel kitalálok valamit.

-Pörgettyű… Pörgettyű…
ANYA! APA! MERRE VAGYTOK?!
Pörgettyű… Pörgettyű…
Nem bírom… nem… valaki segítsen! Ez a visszhang!
Pörgettyű… Pörgettyű…
HAHÓ! VALAKI! AZ ISTENÉRT!
Pörgettyű… Pörgettyű…
Nem tudom, hol vagyok… Minden csupa köd… az orromig se látok… a falnak beszélek… vagy csak magamnak.
…………..
?!??! Mi volt ez?! Ez a suhanás…Izzad a tenyerem, izzadok, remegnek a lábaim… félek…
- …Szervusz, Kis Csibe…
Megfordulok…Ez Vörös fivére…
- Mi lenne, ha törlesztenéd… AZ ADÓSSÁGOD?!
A következő másodpercben éles fájdalmat érzek a gyomorszájamban…és vasas ízt köhögök fel fáradt légcsövömön keresztül… A saját vérem… Ez… leszúrt… Felnézek… még utoljára a szemeibe… de már nem a zöldhajú áll előttem… Hanem Vörös vigyorog rám szörnyetegként.

- NE!!!!!! – riadok fel lefőve, lihegve. Körbenézek. Vörös sehol. Hatalmas kő esett le a szívemről. Mi a fészkes fene volt ez az álom?!.... Biztos az összezavarodottságom az álmaimra hatott ki leginkább.
Várok, míg megnyugszom. Miközben pulzusom visszazötykölődik a helyére, egy kopogást hallottam az ajtón.
- Gyere be!
Az ajtót egy albínó démon nyitotta ki. Na, ilyet sem láttam még. Fel kell majd jegyeznem ezeket a lényeket.
Nem csinált semmit, csak állt. Egy ideig néztem, majd nem vártam tovább.
- Na, mi lesz, nem jössz ide?
Azonnal kapcsolt, fejével bólintott, és letérdelt elém. Szokatlan egy viselkedés, – mint az utóbbi 2 napban - de megpróbáltam vele szót érteni.
- Miért jöttél?
Ő csak hallgatott. Újból megkérdeztem.
- Miért küldött ide Gazdád?
Semmi. Felhúzott. Eddig sem voltam normális elmeállapotban, most kihozott a sodromból.
- VÁLASZOLJ, HA HOZZÁD BESZÉLNEK! Ruhám ne tévesszen meg, egy gróffal vagy szemben!
Arcán se félelem, se zaklatottság nem csillant. Lassan kezét felemelte, majd szívemre tette.
- Czahira vagyok. Ne haragudjon, kérem. Nincsen nyelvem, nem tudok beszélni. Csak mentális úton. – azzal kinyitotta száját.
Elszégyelltem magam. Kiabáltam vele, pedig nem érdemelte volna meg.
- Óh, ööö… ez esetben fogadd elnézésemet. – szegtem félre tekintetem. – Miért jöttél, Czahira?
- A Nagyúr küldött. Mától én leszek személyi kísérőd Aurel Tanácsos helyett.
Tanácsos? Aurel, ezt se tudtam rólad. Kételkedek abban, hogy egyáltalán bármi is igaz volt abból, amit szolgálataim alatt mondtál.
- Óhajt átöltözni? - kérdezte a tüneményes kis teremtés. Bájos volt. Higgadt, és szelíd. Nem olyan, mint Aurel.
- Igen, szeretnék. Czahira már ugrott is.
Némán adta rám a gyémántokkal díszített köntöst, valamint a 10 bokaláncot, ami azt szimbolizálta, aminek jöttem. Megalázó? Ez talán annyira nem. De azt a selyemszalagot akkor se tudtam leszedni.
Czahira némán ment előttem, mikor megfogtam kezét. Meglepetten nézett hátra.
- Parancsol?
- Czahira, fogd a kezem. – feleltem. Nem szeretem, ha valaki némán közlekedik, ha velem van.
Hálásan nézett rám, jól esett neki, ahogyan láttam, hogy megoszthatja valakivel gondolatait.
Útközben sokat beszélgettünk vele a Teraszig. Elmesélte, hogy itt mindent a Pusztítás, azaz Vörös (nagyon ráragadt ez a név) teremtett. Bár neve megtévesztő, ugyanúgy az ő hatalma alá is tartozik a dolgok megteremtése, de az anyatermészettől a felesleges dolgok elpusztítását, mint feladatot ő látja el. Sosem pusztít feleslegesen. Becsületes, és tisztelettudó. Ugyanakkor merészebb, mint fivére.
Megtudtam, hogy Czahirát is Ő teremtette, de arról, hogy Czahira ilyen, nem tehet.
Czahira egy ritka faj leszármazottja, melyben minden 100. tag pontosan ilyen lesz, mint ő. Hófehér, és néma. Telepatikus úton kommunikál. Ugyanakkor fizikai tulajdonságai fejlettek, sőt, még talán jobbak is, mint a rendes démonoké. Már értem, miért küldte őt mellém. Vagy csak sejtem.
Annyira nem is szörnyű ez a világ. Úgy értem, Vöröst még mindig utálom. És bosszút fogok állni, amiért erre a sorsra juttatott.
De valahogy… ahogyan Czahirával beszélgetek, minden gondolatom, ami aggódással van tele, elszállt. Ő lesz a kis bizalmasom. Igen.
Amikor megérkeztünk, Vörös tárt karokkal fogadott. Az asztal tele volt ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb falatokkal, miknek láttán hatalmasat kordult gyomrom.
- Ne nevess. – néztem szúrós szemmel Czahirára, mire kihúzta magát fapofával. Na azért.
- Úgy látom, összeszoktatok. – nézett minket bájmosolyával Vörös.
- Igen. Jól megvagyunk. – feleltem, miközben igyekeztem fittyet hányni arra, megint milyen gyönyörű ez a szörnyeteg.
- Reggeli után elmegyünk Belvá-ba. – közölte nyugodtan. Abszolút figyelmen kívül hagyja a durcáskodásom. Idegesítő.
- Mi az a Belva? - súgtam oda Czahirának, mire pirultan félrenézett.
- A Belva…- dadogta pirulva – az ágyasok kiválasztására szolgáló hely. Bemutat majd világa népének.
A falat olyan sikeresen félrement, hogy azt hittem, ez a mondat lesz az utolsó, amit életemben hallok.
Ó, bárcsak az lett volna!