Pillanatok teltek el, s már ágyúdörgés-szerű zajok hangzottak el, miközben beleremegett az egész kastély. A nagyúr hangja még messziről is hallható volt. Rendületlenül, kitartóan, bátorítva vezette „katonáit” a harcba.
Az ablakon keresztül néztem, mi zajlik kint. Minden vértől volt vörös. A virágok elszáradtak egy zöld hajú férfi lábai alatt. Ijesztően hasonlított a vörösre. Arca ugyan olyan tökéletes volt, ugyan olyan porcelánhatású. Viszont a kisugárzásuk ég és föld.
Nem hallottam, mit mond, így kinyitottam az ablakot.
- Milyen rég is volt, Bátyám. – kezdte nyájas hangon, mögötte mindent beborított a növényzet. Hullákat, a kastélyt, mindent.
- Mit keresel itt… megint? – sziszegte neki Vörös.
- Nagyon jól tudod. A hatalmad engem illet.
- Nem. Mi azért jöttünk a Világra, hogy egyensúly legyen a pusztítás és a teremtés között. Ám a jóslat is megmondta, hogy -
- … egyikőjük úgyis többet akar majd, tudjuk. – forgatta szemét, majd gonosz mosollyal újra ránézett. – Most még megadhatod magad, Nii-chan.
- Dögölj éhen. – azzal hátat fordított neki. A zöld hajú dühbe gurult, s bátyjának támadt, de az még időben fordult hátra, így a falhoz vágta.
- Megbánod még, hogy megszülettél, rohadék!
Azzal újabb támadásba kezdett volna, de meglátott, és rám nézett. Pillantásunk egy kis időre találkozott, mire mindkettőnk arcán döbbenet futott végig.
Aztán Ő nevetni kezdett.
- Ki ez a kis csibe a szobád ablakában?
- Semmi közöd hozzá. Kotródj innen. Egyszer mondom el.
- Ugyan-ugyan, testvérkém. Hát így kell beszélnünk egymással ez előtt a tünemény előtt? – lábait egymás után emelgette, mint aki lépcsőn közlekedik, így fellépdelt hozzám a levegőben.
- Üdvözöllek, kedves kis csibe. Hogy hívnak?
Mosolya ellenállhatatlan volt. Zavarba is jöttem, de büszkeségem nem maradt alább.
- Erial vagyok. Lord Erial.
- Á, szóval gróf vagy. Nos, ebben a ruházatban ez pont nem látszik. – felelte, s végigmért.
Arcom rákvörössé vált.
- És akkor mi van?!
- Újújújújúj~, valakinek elég csípős a nyelve. Bátyám, ezért hoztad el, mi? Használja azt másra is!
Vörös annyira dühbe gurult, hogy felrepült hozzá. Ökle felé repült, de fivére kacagva tért ki az útjából, s felrepült, maga mellé hívva a maradék katonáit.
- Nos, akkor a mihamarabbi viszont látásra, Bátyus! Pápá, Édes!
Dobott egy csókot, majd elnyelte a fény.

Csend uralkodott a kastélyra. Az életben maradottak szedelőzködtek, gyógyították a súlyosabb sebbel rendelkezőket, majd a romokat eltávolították. Minden visszatért a régi kerékvágásba, ám a démonok megkezdték a katonai stratégia kialakítását.
Gyorsan lesiettem, majd hamar találkoztam is Vörössel.

- Jól vagy?
- Nem megmondtam, hogy maradj a szobában!? – förmedt rám, mire csak pislogtam.
- Bent voltam!
- De kinyitottad azt a redvás ablakot!!
- Honnan tudhattam volna, hogy van egy fivéred?! – szaladtam utána, mert irányt váltott fújtatva. – Ezt az apró betűs részben hagytad!
- Miért kellene bármit is tudnod?!
- Mondjuk azért, mert így fogoly vagyok!!!! – kiáltottam el magam, mire észhez tért. Gondoltam én.
- Fogoly? - Hát ez hülye.
- Iggen. Fogoly. – néztem rá agyilag lefáradva. Minek magyarázok én, valami óvodásnak?
Úgy látszik, valamit nagyon félreértett, mert kajánul elmosolyodott. Megragadta csuklóm, majd odalendített a rabszolgáknak. Ne már, megint?!
Most csak csettintett egyet. Ez valami jel??

Pár perc gyaloglás után egy olyan szobába vittek, ahol minden a vörös árnyalataiban tündökölt. Bordó, vörös, piros… Viszont nem volt zavaró. Sőt… inkább… erotikus.
Ahogy ez átfutott az agyamon, lánccsörgésre eszméltem. A nyavalyások láncra vertek. Mi a fészkes fenét hisz ez magáról?!!?
- MIT KÉPZELTEK?! ERESSZETEK! –ordítottam, ahogy a torkomon kifért. De semmi válasz. Fogták, otthagytak. Egyedül.


Egyedül…
Mi ez az érzés…? Miért… szorul el a szívem, ha ez a szó az eszembe jut?
„Pörgettyű… pörgettyű…”
…Mi… mi ez?

„- Drága Pörgettyű… kérlek…… add, hogy ne legyek többé egyedül… legyenek szolgáim, akikkel körülvehetem magamat, legyen sok pénzem, hogy mindenem meglegyen… minden jobb… mint e magány…”

Ez az emlék…
Már emlékszem…

Kiskoromban…Sok mindent kívántam. Nagy házat, nagy birtokkal. Sok pénzt, kevés gonddal. És embereket. Embereket magam köré.
Hirtelen eluralkodott rajtam a rosszkedv. Így egymagamban, láncra verve sok minden az eszembe jut.
De hamar arra a belátásra jutok, hogy ezt nekem mind szabad. Gróf vagyok, vagy mi a szösz.
Kinyílik a szoba ajtaja. Vörös lép be rajta, de……Uramisten. Egy szál törölköző van rajta….deréktól lefelé.
- Lenyugodtál, Kis Herceg? – Kérdi tőlem bájvigyorral. Utállak, de dög.
- Ugye tudod, hogy sérted a jogaimat?
Fittyet hányva kérdésemre oldja ki a nagy láncot, így csak egy bilincs van rajtam. De legalább tudok mozogni.
- Gyere. Menjünk fürödni.
- De már voltam…
- Az csak Lótusz-fürdő volt. – közli veszélyes vigyorral. Igazi fürdőbe megyünk.
Fogalmam sincs, ez mit jelent… de azt hiszem, kezdhetek félni.
Amikor beléptünk a Fürdőházba (Jézus isten, mennyi terem…), füstölő illata csapta meg az orromat.
Ópium? Nyugtató és stressz oldó hatású.
Gondolatomból az zökkentett ki, hogy levette rólam azt a falatnyi ruhát is, ami még valamit takart is.
- MIT CSINÁLSZ?!
- Nyugodj le…- suttogta, s végigmért. Elölről is, hátulról is.
- …Mondták már, milyen gyönyörű tested van?
Arcom nem győztem lesütni. Megalázottan éreztem magam. Folyamatosan kapom tőle, egy percre sem hagy.
Tényleg azt akarja, vezekeljek.
Levette a törölközőt magáról, majd beszállt a medencébe. Teste kidolgozott, gyönyörű. De arcom még inkább vörösödik, mikor észlelem, hogy bámulom. Mi a fészkes fene van velem?! Magamra sem ismerek!
Elmém teljesen elhomályosul, mikor megfogja bilincses kezem, s maga mellé, a forró fürdőbe húz. Az ópium… az illatos illóolajos fürdő…és e gyönyörű teremtés látványa ahhoz vezet, hogy mindent csak érzékszerveimre bízzak.
Baj lesz, érzem.