Nem tudom, mennyit aludhattam. Csak annyit tudok, hogy nem riadtam fel egyszer sem. Nem is tudom, mikor aludtam ilyen békésen utoljára.
A hintó már állt, mikor felkeltem, levettem magamról a plédet, majd kiszálltam. A látvány valami elképesztő volt. Meg is csíptem magam, álmodok-e.
Vöröses-sárgás égbolt, kísérteties szakadékok, melyek szájánál köd húzódik egyenesen a mélybe, így nem látni az alját. Bizonytalan ez az egész világ. Bizonytalan és sötét. Mégis gyönyörű. Mintha bármelyik pillanatban beomolhatna alattam a föld. Illik a Pusztításhoz, ha valóban az, akinek kimondja magát.
- Isten hozott a birodalmamban. Kialudtad magad? – felelte egy hang, de már tudtam, ki az. Mikor megfordultam, Ő állt előttem. Haja kiengedve volt, amiben borostyán futott végig, elegáns kimonójában méltóságteljesen állt előttem lágyan mosolyogva.
- Mondhatjuk. – hazudtam ridegen.
- Fáradj be. – azzal hatalmas fekete kastélyára mutatott. Mikor átmentem a boltív alatt, ami a hallba vezetett, úgy éreztem, maga a Pokol Kapuja alatt sétálok.
Ő persze követett. Nyugodt léptekkel haladt mögöttem, de én egy percre sem éreztem magamat biztonságban. Ugyan az a bizonytalanság… Mintha beomolna mindjárt alattam a föld…Mit keresek én itt? És hogy változott meg az életem ilyen röpke idő alatt ennyire? Amikor bementünk, márványszobrok vártak minket. Vízköpővel díszített épületbelső, hatalmas ablakokkal, az udvar telis-tele virágokkal. Nem sokáig tudtam bámulni a teret, mert nyüzsgésre lettem figyelmes. Szolgák sürögtek-forogtak a nagyúr tiszteletére.
Némelyiküknek szárnya volt. Démon szárnya. Másoknak hosszú füle, mint a tündéknek. Mesevilágba csöppentem?! - Ez most… komoly? – bukott ki a számon, mire minden megállt. A szemek rám meredeztek, megvetően, undorral pillantottak rám. Nem hiába. Mindenki tette a kis dolgát.
Nem voltam közülük való.
- Uram, ezt meg mire véljük?
- Mit keres itt egy emberi fajzat?
- Miért hoztad el ide?
- Csend legyen! – teremtett csendet egyetlen mondattal. Keze derekamra simult, minél kissé megugrottam. De az éles karmok és fogak, az izmos termetek láttán nem igazán akartam bármit is mondani még.
- Ő a vendégem. – közölte végtelen nyugalommal – Azt akarom, hogy viseljétek gondját.
- Nem fogok kiszolgálni egy fattyút! – kiáltott fel a sorok közül egy démon, aki valamiféle harcos lehetett.
Ez volt az utolsó mondata. A következő pillanatban már patakokban folyt vére ütőerén keresztül, szája habzott, levegőért kapkodott volna, de hiába. Lyukasan tátongó légcsöve már nem szolgált neki éltető oxigénnel.
Pláne, hogy a nagyúr kezében volt a feje.
- Aki… Még egyszer…a szavam ellen szegül. Ugyan erre a sorsra jut.
Mindenki elborzadva hátrált pár lépést. Azzal a fejet jó messzire dobta, melyet egy sátánfattyú elkapott, s tovaszállt. A test hamuvá porladt, s a baljós szellő szerteszét szórta a tájon.
A nagyúr, ellentmondást nem tűrően lépkedett tovább előre, tiszta kezét újra derekamra simítva. Véres kezét menet közben kinyújtotta, a szolgálónők azonnal letörölték, majd lehajtott fővel hátráltak, nehogy az ő fejük is a nagyúr kezébe kerüljön. Test nélkül. Ereimben megfagyott a vér. Azt hiszem, ha nem fogta volna a derekam erősen, menten összeesek a látottak után.

------------------------------------

Bent mintha már vártak volna minket. Hatalmas pálmalevelet tartó szolgák, keleti hangulat.
Egy lökésre lettem figyelmes, majd arra, hogy lefognak.
- Eresszetek!!! Mit jelentsen ez?! – kiabáltam. De a szolgák, meg se hallottak.
- Ne aggódj, Kisherceg. – mosolygott rám, majd a szolgákhoz szólt – Öltöztessétek át. Tudjátok a dolgotok. Kapjon fürdőt, masszázst. Majd várom a Botanikába.
Azzal eltűnt a szemem elől.
Az első megállóm lótuszfürdő volt. Csodás, bódító illatuk teljesen elvette az eszemet. Nem az én világomból származtak. Semmi sem származott abból.
A ruháimat is elvették. Helyettük arannyal és gyöngyökkel díszített ruhát kaptam, selyemmel és borostyánnal a hajamba. Úgy látszik, itt ez valamiféle szokás.
Amikor megnéztem magam a víz tükrében, zavartan és kényelmetlenül éreztem magamat. Úgy néztem ki, mint egy…


- ÁGYAS?! – nem bírtam felfogni, amit hallok.
- Úgy van. – közölte a nagyúr és borába kortyolt.
- Ez felháborító!!! Nem vagyok egy könnyűvérű ribanc! Keress magadnak egyet itt! Hisz’ te vagy itt a mindenható, nem?
- Igen, éppen ezért Te kellesz.
- Miért én? Én csak egy gróf vagyok, miért pont ÉN kellek neked???
- Mert nem akármilyen helyed lesz mellettem. – arany szemeiben őszinteség csillant…és más is…féltem ettől a tekintettől. Nem volt rossz indulatú…de…
- Nem…én…vigyél haza. – azzal hátat fordítottam.
Hátulról elkapta a kezem, s heverőjére döntött, lefogva két kezem. Arcom lángolt, közelségétől furcsán éreztem magamat. Mint egy vad, akit épp most kapott el valamilyen ragadozó.
- Oly’ sokáig Én teljesítettem kívánságaid. – elvigyorodott - … most törlesztened kell.
Válaszolni sem volt időm, mert megcsókolt.
Kavarogtak a fejemben a gondolatok, szemeim elkerekedtek. Próbáltam magamtól elnyomni, de csak még jobban hozzám simult. Hirtelen minden erőm elszállt. Biztos kiszívta belőlem a csókon keresztül. Kapkodtam a levegőt, majd döbbenten felnyögtem, amikor mélyítette a csókot. Arcom úgy lángolt, mintha csak lázas lennék, erőtlenül feküdtem a heverőn. Amikor elvált tőlem, elégedetten nézett végig rajtam. Döbbent kábulattal néztem fel rá, mire kuncogott.
- Kezdetnek elég ennyi. – felelte, majd letörölte ajkait ujjával. Aztán lehuppant székébe, s pipázni kezdett.
Össze voltam zavarodva. Megcsókolt…Ő most…megcsókolt engem… Egy férfi… A szám az övét érintette…és a nyelveink is…Ez…undorító… …és megalázó…
A heverő háttámlája felé kucorodtam. Nem szóltam hozzá egy ideig, de aztán, egy idő után felállt, összegyűjtött pár virágszirmot, és rám szórta. Felkaptam a fejem.
- Mit akarsz még? Nem volt elég megalázásnak?
Csak mosolygott. Mindig csak mosolyog. Utálom.
- Majd megszokod.
- Mi van? El vagy tévedve. – elfordítottam fejem, durcásan megjegyezve - … homi.
- Ho-homi?? – pislogott. Kiröhögtem. Annyira szánalmas volt. Maga a helyzet is. Merő gúnnyal nevettem ki. Asszem, érezte is.
- Az. Homokos Nagyúr. Mr. Destructive Gay. (megj.: Pusztító Homokos) - újból elröhögtem magam.
Láthatóan rohadtul nem tetszett neki. De ez nem érdekelt.
Visszakapja még ezt. Hogy megalázott.
Jókedvem csak a kapu nyitása zavarta meg. Arcomról a gúny egyből lelohadt, mikor megláttam ki jön be. Egy vért felköhögő démon volt.
- U-uram… - lihegte - … Te-……a Teremtés… - csak ennyit tudott kinyögni, mert holtan esett össze, s azonnal elporladt.
A nagyúrnak nem kellett több, azonnal értette. Megragadta karom, s sietésnek eredt.
- Várj, most meg hova -
- Ne kérdezz, ne feleselj. Amit mondok, csináld meg. Az én házamban vagy, az Én birodalmamban.
Egy szobába érkeztünk. Bevitt és rám hajtotta az ajtót. Előtte még azonban egy gyors párbeszéd lezajlott köztünk.
- Hova mész?! Itt hagysz?!
- Maradj itt. Biztonságban leszel.
- Várj már, a francba is!! Legalább azt mondd meg, ki ez, aki megtámadta házad népét?
…Rám nézett, s keserűen válaszolt.
- A Teremtés. A fivérem.

Azzal rám csukta a hatalmas ajtót, s már csak hangját hallottam, ahogy támadásra készül.