Mire feleszméltem, újra a birtokon voltam a sötét szobámban. Nem tudtam mire vélni a történteket. Szemeim elkerekedve meredtek a semmibe, miközben az a 2 átkozott mondat még mindig a fülemben visszhangzott.
Fogalmam sem volt róla, mit csinálok gyermekként….Most, több, mint 10 év elteltével jön egy rém, ki annyira gyönyörű, mint a legcsodálatosabb bűnbeesés…És közli velem, hogy vezekelnem kell.
- Ugyan már. – húztam ki magam. Nem fogok ennek bedőlni.
Nagyon bátornak tűnhetnék ezektől a mondatoktól….Ám aznap nem jött álom a szememre… …Vezeklés…

Másnap, hogy magyarázatot követeljek Aurel-től, bejártam az egész birtokot utána. De furcsa módon, Aurel nem került elő.
A szobalányok, valamint a többi inas mit sem tudott a történtekről… de még Aurel-ről sem.
- Itt ma mindenki megőrült…? – kérdeztem magamtól. A dolgok egyre furcsábbak lettek.
Béke és nyugalom uralkodott a birtokon… Túlságosan is nagy nyugalom…Olyan nyugalom, amit egy éppen megboldogulni készülő ember él át halála előtt pár perccel. Amikor is átéli újra mindazt, ami az életében történt vele.
Frusztrált ez a csend. Akármit követtem el, akármerre néztem, egyvalami mindig emlékeztetett arra a bizonyos két mondatra. ”Én vagyok…. a Pusztítás” - Pusztítás, mi?... – kérdeztem keserű szájízzel, mikor ránéztem a vörös rózsákra a kertben. Gyönyörű, nagyfejű vörös rózsák. Ez a virág a legkétszínűbb mind közül.
Csábosan hívogat, „Vegyél le. Tépj le, szakíts el.” S mikor engednénk a szép szónak, felénk tartja hegyes tüskéit, mik felsértik kezünk. Azt hiszem… sok ember erre vágyik. Arra, hogy úgy élje le az életét, hogy az kellemesen telik. Nem számít, mennyit kell szenvednie a boldogságért… Nem számít, hány tüske sebeit kell magán hordoznia.

Felsóhajtottam. Hogy mennyire el tudok gondolkozni egy mondaton!
Biztos ez valami poén csak. Nincs miért vezekelnem. Sok pénzem van, és kész. Nem tartozom senkinek semmiféle vezekléssel.

..Senkinek…….ugye?

- Ebből elég. Úgy viselkedek, mint egy törékeny nyápic alak. Lord Erial vagyok, az egyik leggazdagabb gróf.
- Ez kétségtelen… De gazdag-e érzésekben is…?
Ijedten fordultam hátra.
- Te… Te…hogy…??
Aurel állt mögöttem, kezében egy kosárnyi frissen vágott vörös rózsával. Úgy mosolygott rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ő itt van.
- Csak a munkámat végzem, Uram. – felelte bárgyú vigyorával.
Kedvem lenne ilyenkor jól behúzni neki.
- Mit keresel itt…?? Mire véljem ezt?! Napok óta eltűntél!
- Bocsánat, Erial Bocchan – BOCCHAN?! -,de fontos vendégünk érkezik ma, az Ő vendéglátását kellett elintéznem.
- Mégis kicsoda?! Senkit nem hívtam. – feleltem ridegen.
- Őt nem kell hívni, uram… mert…- ekkor Aurel rám nézett karmazsinvörös szemekkel. ”Csak említeni kell, s jő árnyéka.”
Nem tudtam, mire céloz ezzel. De valami nagyon rosszat sejtettem.
- ….Mikor jön? - kérdeztem, de már előre féltem a választól.
- Pontosan egy óra múlva. De ha most megbocsát… - azzal a kezembe csúsztatott egy tövismentes rózsát, és odébbállt.
Sokáig néztem a vörös rózsát. Mintha csak attól várnék mentő ötletet.

Hamarabb érkezett el az idő, mint gondoltam volna.
Kopogás az ajtón, amibe belezengett az egész ház. A hideg futkosott a hátamon.
A dolgozószobában álltam, kihúzva magam, mint aki nem fél. Lábaim viszont úgy éreztem, mindjárt összecsuklanak. Haját ezernyi fonatban hordta. Mintha kígyók lennének…
A sakktáblára mutattam, mire ő leült. Úriemberek vagyunk, a Világvégét is egy sakk-party mellett beszélnénk meg.
- Nos, hogy döntött, kedves Erial?
- Azt hiszem… sok választásom nem volna, Uram. – feleltem folyamatosan a táblát pásztázva.
- Hn. Mérget vettem volna rá, hogy helyesen dönt. – felelte, s rám nézett mosolyogva. – Habár, ha nem fogadja el, tudnia kell, valószínű mindent megfosztottam volna Öntől.
Felkaptam a fejemet, mire ő mosolygott tovább.
- Azonban, így hogy hajlandó kifizetni tartozását, nem áll szándékomban bántani önt.
- Mit akar tőlem?
- Már mondtam.
- Nem avatott be tisztán a részletekbe, Uram. – gúnyosan kiemeltem az „Uram” szót, mire vérfagyasztó komolysága újra arcot öltött.
- Holnap hajnalban egy hintó jön önért. Kérem, hogy minden dolgozóját elutazásáról értesítse.
- Mire készül?! És hova megyünk?! Nem megyek sehova, ha nem tájék-
- Majd mindent megtud. Ne legyen türelmetlen s kíváncsi. Bajt hoz a fejére. – azzal sakk-mattot adott, s bábuim elborultak a táblán.


Éjfél óta készülődöm. És Aurel is. Nem tudtam aludni, így hát felöltöztem, s szóltam a szolgáknak.
Okos kis hangyák, tudják a helyüket, vezetik a háztartást, ahogyan azt kell.
De hogy tőlem mit várnak majd el? Magam sem tudom.
- Uram…- szólt Aurel, s intettem neki.
Amikor kimentünk a bejárati ajtó elé, az ég elsötétült. A sötétség visszaűzte a feltörő napsugarakat, s a sötétben patkók dobogását lehetett hallani. De teljesen más volt ez a fajta robaj. Nem ló húzta hintó ez – gondoltam magamban, s az égre néztem.
És valóban nem az volt. A vörös-fekete hintót griffmadarak húzták, mely maga után húzta a sötétséget.
Amikor leszállt, egy pillanatra megtorpantam, de Aurel megszólítására beültem.
És a hintó megkezdte útját. Kinézve az ablakon, a sötétség jött velünk, így a Nap sugarai újult erővel kezdték meg az új napot, mi pedig eltűntünk a messzeségben. Aurel egy plédet takart rám, és ezt követően pár percen belül el is nyomott az álom.