- Mától… Te leszel a játékszer, Kisgazdám.
Nem bírtam moccanni. Lábaim és kezeim remegtek, ereimben megfagyott a vér.
Aki előttem állt… Maga volt a megtestesült tökély. Arca s bőre, mint a legfinomabb porcelán, ajkai minden rózsánál szebbek, szemei a Menny és Pokol dicső tüzét idézték fel.
De nem volt vézna, mint egy baba. Csak úgy sugárzott belőle az erő.
Ijesztőbb és hatalmasabb volt bármelyik lénynél, akiről valaha is tudomást szerzett a Világ. Pillantása önmagában csábító volt, s ehhez még társult egy hideg, gunyoros, de ugyan akkor lágyan duruzsoló hang. Ijesztő. És borzasztóan veszélyes.
Mint a gyönyörű hangú szirének a nyílt tengeren… melyek egyik pillanatban még lágyan ölelnek karjaikkal… és a következő pillanatban már félholtan nyúlsz a felszín felé egy falatnyi levegőért.
Aztán minden elsötétül.
Ajkaim remegtek, fogaim alig hallhatóan kocogtak egymásnak. Újra elvigyorodott… Veszélyes ez a mosoly.
- Nocsak, csak nem félünk? … - simított végig ajkamon ujjával. – Nem foglak bántani… Nagyon. – tette hozzá mosolyogva, mire ijedten ütöttem el kezét.
- NE ÉRJ HOZZÁM!!!! – kiáltottam majdhogynem kikelve magamból… valójában azonban soha nem féltem még úgy, mint ebben a pillanatban. El sem tudtam képzelni, mit fog velem tenni.
Talán kínok közt megöl. Vagy átkot szór rám. Vagy mindkettő…
Arca hideggé, kifejezéstelenné vált, aurája újra megmutatkozott előttem, immár még erősebben.
- Oh~, szóval így állunk. – szemei parázsló tűzként szikráztak, ahogyan megragadta karomat, és felhúzott magához, majd elindult az egyik irányba.
- Mit művelsz!??!? Eresz el!!!! Parancsolom!!!!! – ordítottam…
…vagy csak akartam volna…?
Egy hang nem jött ki a torkomon. Szívem hevesebben vert, mint eddig bármikor, lelkem megtelt halál-félelemmel. Megöl. Most biztosan megöl. Jobb, ha inkább becsukom szememet. Legalább nem fogom látni, hogyan ontja ki vérem.
… Mi ez?
…Ez az illat…!
Ez a mámorító üde frissesség…! Ez…
Ahogyan kinyitottam szemem, csodálatos látvány tárult elém. Körülöttem több holdon keresztül gyümölcstől roskadozó fák tömkelege, lábam körül száz- meg ezerféle gyönyörű virág hajladozik a csodás napfény felé, apró patak csobogását már messziről hallom, de nem olyan, mint az otthoni táj.
…Mi ez a hely…?
- Mi ez a hely…? – kérdeztem meg hangosan is, ekkor vettem észre, hogy az idegen már nem fogja kezem.
- Erre, Erial Úrfi! – szólított egy hang a hátam mögül. Megfordultam, s Aurel állt velem szemben.
- Aurel…! Te…mit…? – álltam zavarodottan.
- Mit keresek itt, Uram? Csak a munkám végzem. – felelte, s már nem az az ügyefogyott ostoba komornyik állt előttem, hanem egy délceg, magabiztos férfi, lehengerlő mosollyal.
- Hol vagyunk? – kérdeztem, s követtem. De ő nem válaszolt. Körülbelül 5 perc séta után a virágzó fák közt egy futórózsával benőtt trónnál állt meg. A trónon ülőnek kezet csókolt, majd melléállt. A trónon az a csodálatos vörös hajú rém ült összekulcsolt kezekkel, rám szegezett tekintettel.
- Nos, talán így már nem vagyok annyira ijesztő… - kezdte, s újabb gunyoros mosolyt ejtett felém, mire enyhén pirulva félresütöttem tekintetemet. -… Üdvözöllek itt, nálam, kedves Erial Úrfi. Mint mondtam, mától fordulnak a szabályok, a szórakoztatási feladatom immár véget ért. Most rajtam a sor, hogy szórakozzak.
- Mégis miről beszélsz, Vörös? – kérdeztem, mire elnevette magát.
- Csípős a nyelved, Kisherceg. – mosolygott – de nem baj. Maradjon is ilyen. Nem szeretem a puhányokat, kik hízelegve dörgölőznek hozzád, akárcsak egy macska, mely csak arra vár, hogy lágy szavakkal becézgesd. Gyenge lélekre utal. Te viszont… sokkal édesebbnek bizonyulsz bárki másnál.
Értetlenül álltam a két teremtés előtt. Nem értettem, miről van szó. Szórakoztatás… Hízelgés… Mire megy ki a játék?
- Áruld el nekem… - kezdtem bátortalanul, de aztán sarkamra álltam -… miről beszélsz?
Láthatóan a vöröst nem lepte meg kérdésem. Kezében üvegpohár termett csak úgy, a semmiből, s óvatosan tartotta kezében, mintha csak békésen borozna trónjában. De a pohár teljesen üres volt.
- Gyere közelebb. – hangja lágy volt, s mégis ellentmondást nem tűrő. Lassan odasétáltam, 1 méterre megállva tőle.
- Mutatok neked valamit. – ujja nyelvét érte enyhén, s nedves ujjával körözni kezdett a pohár száján. Az üveg engedelmeskedve a szép ujjnak, lágy dallamra kélt, s a pohár megtelt magától tiszta vízzel. Szemeim ámulva nézték azt, de csodálkozó arcomra a teremtés csak egy mosollyal válaszolt, mintha csak azt mondaná: „Ez csak a kezdet. Lásd még.”
A tiszta vízben egy sivár táj, majd rengeteg rizsföld, végül egy házaspár tűnt fel. Éppen a rizst szedték gyékénykosaraikba, s így haladtak sorról sorra.
A két alak anyám és apám volt.
- Feltételezem, rájuk ismersz.
- Igen. Anyám az és apám. – feleltem hideg közönnyel. – Mi ezzel a célod…?
A teremtés újra megdörzsölte a pohár száját. A víz egy másik képet mutatott. Egy kis házat…..ahol egy kisfiú ül az egyik szoba sarkában.
- Ez… Én vagyok.
- Úgy van. – felelte mosollyal. – a kis Erial, aki minden áldott nap egyedül munkálkodott a házban. Neki kellett főzni, mosni, s takarítani. Nem volt más vele -…
- … csak egy aprócska pörgettyű. – fejezte be a mondatot Aurel, s ő is mosolyogva nézett rám.
- A pörgettyű mindig vele volt. Meghallgatta kéréseit, vágyait, azt is, mikor sokak kárát kívánta Erial.
- A pörgettyű csak hallgatott… csak hallgatott… s a kapzsibbnál kapzsibb kívánságok meghallgatásra leltek. A szülőkből tartományúr s úrnő lett, a gyermekből pedig az egyik leggazdagabb gróf.
- Mit akartok ezzel mondani? Feleljetek végre! – kiáltottam, s a zord szavakra a kristálytiszta víz frissen csapolt vérré változott. Megrémültem.
- Hogy mit szeretnék, kedves Erial, elárulom neked. És nem ajánlom a visszautasításodat. – felelte sejtelmesen a vörös, és lassú, türelmes léptekkel indult felém. Lábai nyomán elhervadtak a virágok. Hosszú vörös haját a földön húzta, s tincsei alatt megrepedezett a föld.
- M-mit… mit akarsz tőlem….?? – kérdeztem reszketve, rettegve a választól.
Mikor elém ért, kezembe csúsztatta a vérrel teli poharat, fülemhez hajolt, s alig hallhatóan duruzsolt el fülembe két mondatot.
Szemeim elkerekedtek. Kezemből kicsúszott a pohár, s a kiszáradt földön hangosan tört szilánkokra, mely sokáig visszhangzott a térben. Akárcsak a mondatok a fülemben.



„Nálam fogsz vezekelni kapzsiságod miatt…
Én vagyok… a Pusztítás.”