Kicsi ház.... kicsi kert…kicsi erkély…kicsi szobák…az egyikben egy kicsi lakó. Egy fiúgyermek kucorog a sarokban, egyetlen tárggyal a kezében. Nini, egy kopott pörgettyű. A kisfiúnál mindig is ott volt ez a tárgy. A szüleitől kapta. Nem csoda hát, hogy nagy becsben tartja, ugyanis a szülők sokszor kénytelenek voltak egyedül hagyni őt a munka miatt.
Kint dolgoztak a rizsföldeken.
Akár esett, akár fújt, ő csak forgatta kezében a játékot. Nézegette, becézgette, még az iskolában is az udvaron ezt tette.
- Pörgettyű… Pörgettyű… Kicsi pörgettyű. – mondogatta halkan. – Melyik irányba forog majd a zománcos kis mintád…? Télen, nyáron, éjjel, nappal elhangzott a kisfiú kérdése… S a pörgettyű nem mozdult.

…Pörgettyű… Pörgettyű… Kicsi pörgettyű…


Pár rakoncátlan napsugár kúszik be a két függöny közti résecskén, megcélozva csukott szemeimet.
Reggel van…. újabb csodás reggel!
- Jó reggelt, Úrfi! – szólítanak meg, miközben függönyeimet arrébb húzzák, hogy a nap bearanyozhassa szobámat.
- Reggelt. – felelem ásítva, majd kiszállok az ágyból, kezeimet vízszintesen feltartva, hogy rám adhassák bíbor színű köntösömet.
- Mit parancsol az Úrfi, rántottát, vagy palacsintát?
- Mindkettőt. – felelem hetykén. Hiszen megtehetem.
- Azonnal intézkedem. – feleli egyik inasom, majd elhagyja a szobámat. Lassan az ablakomhoz sétálok, hogy ma is szemügyre vegyem az elém táruló látványt.

A nevem Lord Erial. 19 éves fiatal gróf vagyok, ennek a birtoknak az ura.
És ez az én otthonom. Egy hatalmas kastély, 6 szökőkút, egy erdő, egy tó, 3 patak és egy csodálatos sövénylabirintus.
De szolgákból sincsen hiány ám. Ha csak egyet csettintek, 3 inas rohan, hogy teljesítse óhajomat. Gyönyörű szobalányok hemzsegnek körülöttem, akik lesik minden egyes levegővételemet.
Továbbá a más vidékek grófjai is mindig ellátogatnak hozzám egy délutáni teára, vagy egy játékra.
A naponta megrendezett bálokról nem is beszélek. Fényűzés, pompa, gazdagság.
Imádom az életemet. Nagykanállal habzsolom, ahogyan azt kell. És csak azokat vagyok hajlandó elismerni, akik szintén így tesznek.
- Csak vigyázzon, Úrfi, mert a végén még nagyon megjárhatja az állandó pompa miatt.
- Micsoda sületlenség, Aurel. Tch. Ugyan, mi történhetne?

Nos… ez volt az a kérdés, ami megalapozta életem villámcsapás-szerű változását.
Délután hatalmas viharfelhők gyűltek a birtokom felé. Hogy merik…? No sebaj, legalább az eső megöntözi virágoskertem gyönyörű lakóit. Nem telt bele pár perc, mintha dézsából öntötték volna, úgy kezdett szakadni az eső, s mellé ezüstszínű villámok csaptak le a vidékre. Gyönyörű. Ám általában a vihar mindig bajjal jár.
Ezt Aurel sem hagyta figyelmen kívül.
- Bajt jósol a vihar. – felelte enyhe aggódással hangjában, miközben lerakta 4 órai teámat.
- Ugyan, kérlek. Ostoba parasztok ostoba babonája.
- De hiszen az Úrfi is szegény család sarja volt egykoron, nemde?
Dühösen ütöttem öklömmel az asztalra.
- Ne merészeld… még egyszer ezt felhozni. – sziszegtem, mire csak engedelmesen meghajolt és távozott. Ostoba fajankó. Nem mondták még el neki, hogy nem kedvelt téma ez nálam.
Ahogy a szakadó esőt figyeltem, felelevenedtek bennem a régi emlékek… Valóban. Egykoron én is a szegény családok közül való voltam. Erőtlen… gyenge… hatalom nélküli szegény paraszti család sarja…
Hogy anyám és apám magasabb rangot érjenek el, egyedül hagytak otthon. Minden nap egyedül voltam… egészen 18 éves koromig, amikor is ezt a birtokot megkaptam.
Azóta más-más tartományok nemesei, ahogyan én is. Így terjeszti ez a család a birodalmát.
Gondolatmenetemből egy, az ablaktól nem messze lecsapódott villám zökkentett ki, mire kissé felugrottam. Lehet, hogy mégis készül valami…?
- Az az átkozott Aurel!! Bogarat ültetett a fülembe!!! Inkább megyek aludni….


Éjjel tizenkettőt ütött az óra. A vihar még mindig tombolt odakint, szemeimre pedig nem jött álom. Más volt ez az éjszaka a többinél.
- Megyek, sétálok egyet a házban… a komornyikok őrjáratoznak, szóval még egyedül sem leszek.
De ahogyan kisétáltam a szobából, le az aranyozott korlátos lépcsőn egyenesen az aulába… egy újabb becsapódó villám pár másodpercre megvilágította a hatalmas teret.
Egy apró tárgy volt az aula közepén.
Mi az…? Nem látom tisztán… Közelebb mentem… de arcomon eluralkodott a keserű mosoly.
- Szent Ég, hát te még egyben vagy…? – kérdeztem az élettelen tárgytól, és leguggoltam elé. Az a nyavalyás kis pörgettyű volt gyermekkori emlékeimből. Felvettem, megnéztem. Ugyan olyan szánalmasan egyszerű és olcsó játék, mint 10 évvel ezelőtt. Megperdítettem a játékot.
Megpecsételtem sorsomat. A pörgettyű őrült gyorsasággal pörgött, és hirtelen megállt. Mintha megfagyott volna pörgés közben. Állt a réztű függőlegesen, s a pörgettyű nem mozdult. Hozzá akartam érni, de eszeveszett gyorsasággal kezdett el magától pörögni az ellentétes irányba. A vörös kis zománccsík rajta izzani kezdett, s egy hatalmas örvényt kavart a kis tárgy az aula közepén.
Ijedten hátráltam, nehogy a tátongó lyukba zuhanjak, amit keltett.
- „Pörgettyű… Pörgettyű… Kicsi pörgettyű… Pörgettyű… Pörgettyű… Kicsi pörgettyű…” – visszhangzott a térben, miközben az örvény egyre jobban és jobban kavart. Ijedtemben a lépcsőre rogytam, szemeimet összeszorítva, már a legrosszabbra készültem.
Istenem… Mi lesz itt..?
Minden elcsendesedett…
…a vihar…
…a gyermekhang…
…az örvény…
Kopp… kopp… Kopp… Kopp.
Lakkozott cipő hangja. Ilyenkor?? De ki jött…? És mikor???
- Végre találkozunk… Lord Erial. – hangzott el a nevem, mire résnyire kinyitottam szemem. Ám a döbbenettől tágra nyíltak szemeim, és lélegzetvisszafojtva néztem az előttem álló férfire. Skarlátvörös hosszú haj, arany tetoválás… bíbor aura.
- Ettől a naptól kezdve… fordul a kocka. – felelte gunyoros mosollyal, majd leguggolt, megfogta államat és szinte a Halál szavaival suttogott:
- Mától… Te leszel a játékszer, Kisgazdám.