Végre egy kicsit csendesebb minden. Már alig vártam, hogy újra visszatérhessek ehhez a jó öreg bőrszékhez. Finoman simogattam végig a puha karfát a jobb kezemmel, miközben a padlót beterítő koponyákat vizslattam. Felemeltem a hozzám legközelebb esőt, és közelebbről szemügyre vettem. Érdes a tapintása, már régen kiszáradt. Az összes ilyen, untam már őket, így idegesen bevágtam a kupacba, ahol hangos reccsenéssel összetört pár másik koponyával együtt. Elhalkuló zihálást hallottam, közvetlenül magam előtt. Lenéztem a testre, de semmit nem éreztem. Se szánalmat, se megbánást. A csizmám orrát az álla alá csúsztattam és kissé megemeltem a fejét, hogy végre rám nézzen.

- Fáj igaz? – kérdeztem közömbösen, miközben a fejemet a bal kézfejem pihentettem. Igennek is felfogható, nyöszörgő hangot hallatott, mire leejtettem a fejét és az oldalát kezdtem a lábammal rugdosni. Először csak éppen hozzáértem, de pár másodperc után már teljes erőmből rúgtam a bordái közé. Hideg borzongás futott végig a hátamon, szemeimet lassan lehunytam és halk sóhajtással adtam hangot annak, hogy élvezem a belőle kicsalt nyüszítő, szenvedő hangokat.

Ahogy kinyitottam a szemem, újra szembe találtam magam a tükörrel. Kevés undorral mértem végig a rokokó stílusú díszítését és az üveg előtt összekapcsolódó láncokat. Viszont sikerült újra elmosolyodnom, amikor megláttam azt a kétségbeesett, zihált arcot és a kócos, szőkésbarna tincseket a tükör másik oldalán.

- Fejezd be. – parancsolt rám keményen, mire csak kifújtam egy fekete tincset a szememből.

- Nem fogom. – válaszoltam lekezelően. – Tudod, hogy sosem fogom befejezni.

- Akkor tűnj el, kérlek. Nem akarom, hogy te létezz.

- Sosem fogok eltűnni, amíg te élsz. Ezt te is tudod. Én te vagyok, és te én. A részed vagyok, nem tudsz kiiktatni. – kezdtem el a magyarázatot nyugodtan, miközben az előttem vergődő testre néztem. A jobb lábamat a fejére tettem, és belenyomtam a padlóba. – Amit én teszek, azt voltaképpen te akarod megtenni. Hiszen mindenkiben létezik egy olyan személy, mint én. Ezt te is tudod. – felálltam, majd újra belerúgtam a testbe.

- Te egy szörnyeteg vagy. – válaszolt, majd eltűnt a tükörből. Felszakadt belőlem a nevetés. Hogy te mennyire szánalmas vagy! Azt hiszed, te irányítasz?

Odaléptem a tükörhöz és csak azzal ordítottam.

- Lehet, hogy te vagy odakint, de amíg én létezek, nem számít, ki hol létezik.

Idegesen léptem vissza a testhez, majd letérdeltem mellé.

- Ideje megdögölnöd. – vetettem oda, miközben megragadtam a tarkóját, és felemeltem a fejét. Amekkora erővel csak lehet, belevágtam a hideg kőbe, aztán újra és újra, amíg csak be nem szakadt a koponyája. Elengedtem a fejét és ahogy csak tudtam ütni-verni kezdtem az egész testet, ahol csak értem. A meggyötört, gyenge bordái szinte azonnal eltörtek, egyértelműen lehetett hallani a csontok elroppanását.

Utoljára még belerúgtam, majd újra nevetni kezdtem.

Én vagyok az, akit próbálsz bezárni a saját testedbe, és benne is tartani. De meddig tudod? Meddig fogják kibírni a láncaid?