Lágy zongorahangok, egy lusta dallam, mely átzengi a környéket. Az utcákon vér, feltört macskakövek, bombázások pusztítása a házfalakon, míg a bíborló naplemente bevilágítja a várost. A zenei hangok csak erősödnek, a halálhangulatot megmagyarázhatatlan nyugalom váltja fel, ahogy a lassú, szomorkás dallam minden ember fülébe bekúszik. Lomha szél támad, mely felkavarja a nehéz cementport a földről és tovább sodorja, kis falevelekkel együtt, melyek az ősz kezdetével elválnak a fától, hogy a szél adhasson nekik szárnyakat.

Az emberek a romos házra emelik fáradt tekintetüket, ahonnan a zongora feltehetőleg szól, sőt, néhányan akaratlanul is elindulnak felé.

A bejárati ajtó résnyire nyitva áll, nyitott menedék mindenkinek, aki melegedni vágyik a hűvös időben, vagy csak szeretné hallani a zenét. A lépcsőn egy középkorú nő ül, hófehér, egyrészes ruhában, melynek szoknyarészén kis vérpettyek éktelenkednek, mégis angyali külsőt kölcsönözve az egész alaknak. Vékony kezét ölében pihenteti, miközben tarkóját a hideg vaskorlátnak veti. Résnyire kinyitja a száját, majd alig hallhatóan énekelni kezd, a zongora dallamához illeszkedően. Dióbarna hajába belekapaszkodik a kora esti szél, azúrkék szemeiből aprócska könnycseppek futnak alá az arcára, majd az állára, ahonnan ruhájára esnek.

Lábai előtt, az első lépcsőfokon sebesült kisfiú fekszik. Feje alatt egy kabát a párna, egy pokróc tartja benne a meleget, egy fásli öleli körbe a hasát, de nem elegendő a feltörő vérzés elállításához. Haldoklik, és ezt ő is érzi. Elhomályosult szemekkel néz fel az éneklő nőre, majd szája halovány mosolyra húzódik. Már nem fél, hiszen ő csak aludni fog, és majd valamikor, valahol felébred.

Visszafordul a skarlát köntösű nap felé, majd mosolyogva lehunyja szemeit. Mellkasa megáll, feje erőtlenül oldalra fordul.

A zongora hangjai elhalkulnak, de a nő csak énekli tovább ugyanazt a dalt. Lámpások gyúlnak és az utca gyertyával telik meg.

Egy hang a távolban még él, hogy mindenkiben élessze a reményt, és erősítse a tudatot, hogy légy bármilyen, sosem leszel egyedül, mert valaki mindig ott áll melletted és énekli a dalt, mely begyógyít a lelkeden minden sebet.

/Evanescance – My Immortal/