Nem hallom az ég dörgést, nem érzem az arcomon legördülő izzadságcseppeket, csak a villámokat látom, csak a vérem dübörgést hallom a fülemben s csak a kétségbeesést érzem.

Zsákutca.

Megfordulok és reszketve guggolok a sarokba. Nem tudom megtenni, nem tudom megtenni…

Kétségbeesetten szorítom a revolver markolatát, miközben képtelen vagyok elhajítani. Gyors léptekkel közeledik, már egész közel jár hozzám. Nem reszket a karom, de a könnyeim hullnak. A levegőt zihálva kapkodom, és csak várok… várom a megváltást. Az árnyéka lassan közeledik, majd felkúszik a lábaimon az arcomig. Bevörösödött szemekkel nézek fel a kedves mosolyra, arra a kedves, gondoskodó mosolyra.

Kezét, kinyújtja s letörli a könnyeimet. Nyugtató, gyengén rezonáló hangján szólít meg, és csak még jobban sajdítja a szívem. Hisz ő nem akar bántani. Mégis azt teszi… de ő már ezt nem tudja. Ő azt hiszi, ezzel segít a legtöbbet.

- Ne félj kicsim, most már örökké veled leszek. – suttogja, miközben lesimítja a hajamat a vállamról. Tudom, mi következik. Félelem és bűntudat kavarog bennem, majd végül meghúzom a ravaszt… aztán még egyszer… újra és újra.

Már régen kiürült a tár, de még akkor is lőni próbálok, mintha csak a saját démonaimat akarnám elűzni. Végül remegve eresztem le a karom és a villámok fényénél szembesülök vele.

A kés a padlón, a mellkasán az ing már teljesen vörös a feltörő vértől. A teste úszik benne. Szeme üveges, kihunyt az utolsó szikra is belőle, és a szája… mosolyog.

Hangosabban üvöltök, mint ahogy a vihar tombol. Egy elfojtott, vadállatias üvöltés, beleremeg a tüdőm, de nem tudom magamban tartani. Újra felpattanok s rohanok. Nem tudom hová, nem tudom meddig, nem tudom minek. Csak el innen. Ne lássam többé azt az arcot. Azt a hálás, mosolygós arcot.

Az esőben elázik a ruhám, rátapad a testemre, az orkánként süvítő szelet csak még hidegebbnek érzem. De nem is baj, ez az én büntetésem, még csak most kezdem igazából a vezeklést.

Nem látom a fákat, csak rohanok az erdőbe, csak előre, mindig csak előre. Megbotlok és elesek. Képtelen vagyok lábra állni, vagy akár csak megmozdulni.

Miért nem hagytam? Miért tettem meg? Hiszen neki volt igaza! Ezt csak most értettem meg, hiszen ő volt az egyetlen, aki képes lett volna rá… hogy megváltson. Ezt vártam nem igaz? Már magam sem tudom.

Ránézek a kinyújtott karomra. A revolvert még akkor sem dobtam el.