Valami tompa megbökte az arcát. Az egyik szemöldöke meg vonaglott. Halk kuncogást hallott, és valami megint megbökte. Valaki azzal szórakozott, hogy egy bottal bökdösi az arcát. Hm. Még mindig a bárkán lehetett. Az ilyen csínyek nagyon is az ikrekre vallottak. Őket viszont megölték Neahval, nem? A keze, egy kobra gyorsaságával mozdult, és megragadta az idegen csuklóját. A csukló vékony volt és törékeny, mint az üveg a vasmarkában. Felült és dühös tekintetét a szemtelen idegenre vetette.

Egy fiú volt az, aki bökdöste. Alig lehetett több tizenkettőnél. A bőre sápadt fehér színben játszott, míg a haja izzó vörös bozont, ami a hátát verdeste. Ragyogó smaragdzöld szemében őszinte örömmel csillogott. Barna virágmintás ujjatlan köntöst viselt, ami még a térdét sem érte el.

Egy erdőben voltak. Égig érő fák fonták össze az ágaikat, eltakarva az eget, és csak pár kosza napsugarat engedtek a földre. Egy nagy fa gyökerei közt feküdt az avarban, a búja aljnövényzettel körülvéve.

- Daj dzso bú? – kérdezte a fiú.

Pislogott. Ismerte ezt a nyelvet, csak most túlságosan fájt a feje. Az utóbbi időben nagyon túl erőltette magát. Kell egy kis idő, míg minden a helyére ugrik.

- Konicsva! – folytatta a fiú mosolyogva.

Már emlékezett. Még Jiji tanította, pedig még nem is jártak abban az országban. Szerinte még szüksége lehetett rá. Csodálatos, az öregnek már megint igaza lett. Visszaidézte magában mit is mondott a fiú. Semmi fontosat, csak köszönt és kíváncsi volt, hogy jól van-e.

- Én – A fiú mutogatással próbálta megértetni magát vele. – Seshou vagyok.

- Hagyd ezt abba! – Dörrent rá a fiúra. A csuklóját még mindig szorosan markolta. Nem akarta megkockáztatni, hogy a Gróf embere vagy sem.

- Tudsz beszélni! – kiáltotta izgatottan a fiú. Láthatóan nem törődött azzal, hogy roppanásig szorítja a csuklóját.

- Persze, hogy tudok! Nem vagyok hülye! – mordult a fiúra.

- Ki vagy? Te lány vagy? – hadarta a fiú vigyorogva. – Neked is olyan puha ízék vannak a mellkasodon, mint anyunak! – Szabad kezével megbökte az egyik mellét. – Csak sokkal nagyobbak és kényelmesebbek!

Csatt!

Elvörösödve nézett a fiúra. Ez a törpe-perverz letapizta, míg ájult volt?!

- Hogy merted? – sziszegte mérgesen. – Megfogni a mellem?

A fiú az arcát dörzsölgetve vigyorgott. A csuklóján és az arcán is vörös foltok jelezték az ujjainak a nyomát.

- Nem fogtam meg, rá feküdtem!

Ez utal az öklével ütött. A fiút állon találta, és az hátra bucskázott.

- Hülye – morogta félhangosan. Végig nézett magán. A testében lévő fájdalom mennyiségéből arra engedett következtetni, hogy kisebb sérülésekkel megúszta, de a jobb bokája az piszkosul fájt.

A fiú felült, akár egy kelj fel Jancsi.

- Hű! Te aztán erős vagy, mint apa! – Az állán lehorzsolódott a bőr, ahol eltalálta az öklével. – Ez micsoda? – Emelte fel az ártatlanság pisztolyt. A csövet a szájába vette és ráharapott. – Ez kemény – nyafogott. - és rossz ízű…

- Az nem a tied! – rántotta ki a kezéből felháborodva. – Ez nem étel, te barom!

- Étel? Csak nem éhes vagy? – pattogott a fiú. Ültében elég nevetségesre, és inkább vonaglásra sikerült a produkciója. – Van narancsom! – fürgén bontogatni kezdte, és egy gerezdet felé nyújtott. – Tessék, egyél!

Dühösen elfordította a fejét. Nem volt szüksége ennek a kis törpének a sajnálatára. Rég túl volt már azon, hogy sajnáltassa magát, vagy, hogy segítséget kérjen bárkitől is. Nem mintha olyan sok segítséget, vagy szánalmat kapott volna. A saját kezébe vette az életét.

A fiú apró kezével megragadta a fejét, és magához húzta. Kicsi szája az övére tapadt, és valami nedves csúszott a szájába. Meglepődőtségében nyelt egyet és a nyálkás valami lecsúszott a torkán.

- Ííí! – lökte el magától a fiút. Oldalra fordulva köpködött és öklendezett. A szájában lévő vér ízét valami édes mosta el. Villámló szemekkel fordult vissza a fiúhoz. Most kitekeri a gyenge kis nyakát. Már mindegy volt kit, vagy mit ölt meg. Szerencséjére még időben fordult vissza, mert a fiú egy újabb csók-támadást tervezett. Ráugrott és csücsörítve próbált, újra rátapadni. Kezeivel megpróbált ismét fogást találni a fején. Megragadta a kölyköt vállainál fogva, és olyan messze eltartotta magától amennyire csak lehetséges volt. – Te meg mi a fenét csinálsz?! – kiabálta. Ez az egész pokoli emlékeket ébresztett benne. Ha kölyök valami mocskos dolgot tett, még meg is kínozza, mielőtt megöli.

- Nepf tfudsz rá’ágnhi, nempf? – Jött az érthetetlen válasz.

- Mi? – Kérdezett vissza megzavarodva.

A fiú nyelt egyet és meg ismételte a választ.

- Nem tudsz rágni, nem?

Az igazat megvallva, mindenre számított csak erre nem.

- Szóval te azt adtad a számba, amit már megrágtál? – Nem tudta, hogy most dühöngeni kezdjen, hogy a fiú ilyen undorító dolgot művelt vele, vagy éppen hálás legyen a törődésért. A közép utat választotta. Erőltetett higgadtsággal nézett a fiúra.

- Persze! – bólintott vigyorogva. – Így neked csak nyelni kell!

Mély levegőt vett, és próbálta féken tartani magát. Bármilyen jó szándék is vezérelte ezt a fiú, ha még egyszer megismételi az előbbi tette valamelyikét, biztos lehet a halálában.

A fiú nyelve egy másik nyálkás, szétrágott narancs falatot erőltetett a szájába.

Hörögve lökte el a fiút.

- Most megöllek! - kapott a fegyvere után.

Értetlen zöld szemek néztek re, és mintha egészen a lelke mélyéig láttak volna.

- A megöllek? Mit jelent?

Elborzadt ön magától. Olyanná vált, mint amit mélyen megvetett. Egy féktelen gyilkos, egy emberi fenevad.

- Felejtsd el – fordult el megszégyenülten. – Egy rossz szó. És nem kell, hogy etess, csak a lábam fáj – fordult vissza a fiúhoz.

A fiú pofazacskói duzzadtak voltak a felhalmozott narancstól. A sötéttekintetétől csak vigyorogni kezdett, és erőlködve lenyelte.

- Mitől fáj a lábad? Mit hozzak?

Kezdte belátni, hogy a fiútól csak gyilkossággal, vagy valami egyéb szörnyűséggel fog csak szabadulni. Ha már itt van, segíthet is akár.

- Hoz egy hosszú botot, amire támaszkodhatok.

- Máris! – A fiú lelkesen felpattant és kutatni kezdett a gyökerek közt. – Mi a neved? – kérdezgette mindenféléről turkálás közben.

- Mira – dőlt hátra. – Legutóbb Mirának szólítottak.

- Mira- chan! Ez jó lesz? – vonszolt egy kar vastagságú botot.

Érdeklődve megszemlélte. Kicsit rövidebbnek tűnt a kelleténél, de célnak megfelelt. Elvette a fiútól és letépdeste róla felesleges ágacskákat és leveleket.

A botra támaszkodva felhúzta magát, és egy pillanatnyi megingás után biztosan megállt a bot segítségével a ball lábán. A fájós lábára meg sem próbált ránehezedni.

- Seshou, laksz egyáltalán valahol – fordult a fiúhoz a pozitív válaszban egyáltalán nem is reménykedve. – Vagy épp ott az otthon, ahol ér az éjszaka? – lengette körbe a ball kezét. A fegyvere megbízhatóan simult a kezébe, mintha csak arról akarná biztosítani, hogy még szövetségesek.

Seshou felháborodva tette csípőre a kezét.

- Persze, hogy van otthonom! Mégis mit gondolsz te? Hogy nem nyújtok otthont a feleségemnek?

Elképedve nézett a kölyökre. Álmában sem gondolta volna, hogy még az előbbinél is szemtelenebb lehet.

- Mitől vagyok én a te feleséged? – kiabálta magából kikelve.

Seshou megcsóválta a fejét, és ciccegett. Úgy tett, mintha egy nagyon fontos dolgot nem tudna.

- Anya és Apa, fiú és lány volt és házasok voltak – magyarázta a fiú. - Aztán jöttem én – bökött magára büszkén. – Én fiú vagyok, te lány. Így te vagy a feleségem.

Szerencsére a fiú csak ostoba volt. Viszont voltak szülei, akiktől több segítséget kaphat.

- Vezess a szüleidhez! - Mordult a fiúra. – És hagyd ezt a baromságot. Nem vagyok a feleséged!

Seshou céltudatosan indult el a fák között. Biztosan van a közelben egy falu, ahonnan kijár az erdőbe játszani. Onnan már eljuthat, egy civilizált városba. Választhatott volna szerencsésebb ajtót is.

- Ez nem baromság! Mi az? – fecsegett a fiú. – És ez biztos, mert…

A gondolatai a harchoz terelődtek. A fellázította Neaht, hogy bosszút álljon az őt ért sérelmek miatt. Ez nem éppen méltó dolog egy bookmanhez. Jiji szíjat hasítana a hátából, ha egyáltalán él még. Bár mennyire is meggyűlölte az öreget a nemtörődömségért, most szerette volna ha itt van.

- Mivel csak mi vagyunk a szigeten, így tényleg biztos, hogy te vagy a feleségem. Másképp mit keresnél a szigeten?

Meghűlt az ereiben a vér és megtántorodott.

- A szigeten?

Seshou, máris az oldalánál termett és átkarolta.

- Jól vagy, Mira-chan? – kérdezte őszinte aggodalommal.

- Egy szigeten vagyunk? – kérdezte remegő ajkakkal. Rosszabbul nem is választhatott volna. Egy támadás során sem elmenekülni, sem elbújni nem tud.

Seshou biccentett.

- Igen, csak mi vagyunk itt, meg a szüleim.

- Menjünk hozzájuk – indult előre. Seshou még mindig az oldalába csimpaszkodott, és igyekezett megtartani.

- Ne félj! Nem hagyom elesni a feleségem! – csicseregte.

Ez az egész rendkívül megnehezítette a dolgát. Ha szigeten van, akkor csónakot kell szerezni, vagy rosszabb esetben magának kell megcsinálnia. A közügyessége jó volt, de nem éppen vallhatta magát ácsmesternek. Csak azt remélhette, hogy Seshou szülei legalább annyira segítőkészek lesznek, mint a gyerekük.

Lassan haladva érték csak azt a kicsi tisztást, amin egy takarós kunyhó díszelgett. A méretéből tekintve több helyisége is lehetett.

- Ott laknak a szüleim! – bökött Seshou a kunyhóra. – A belső szobában.

Már egyre nehezebben lépdelt. Kimerült volt, gyenge és sérült. Magának sem akarta bevallani, de jól jött Seshou támogatása.

A kunyhóba belépve furcsa szag csapta meg az orrát. Émelyítő volt, és eltéveszthetetlen. A gyomra gombóccá zsugorodott. A belső szobában lévő gyékény ágyon két aszott holtest feküdt össze ölelkezve. Mind ketten kimonot viseltek, mint Seshou. Már nagyon sok ideje halottak lehettek.

- Szia, Anya és Apa! – kiáltotta boldogan Seshou. – Nézzétek! Találtam feleséget! Ő Mira-chan!

Elborzadva nézett a fiúra. Nem csoda, hogy ilyen fura, hisz ki tudja mióta lehetett egyedül a szülei holtestével.

- Gyere, Mira-chan! – terelte ki Seshou, a kunyhóból. – Szerzek ételt.

Hagyta magát. Már túl gyenge volt. Seshou leültette a kunyhó előtt heverő egyik ládára, és elszaladt.

Ezt nem hagyhatja. El kell temetni a szerencsétleneket.

- Tessék, gyümölcs! – Tért vissza Seshou egy korsár színpompás gyümölccsel.

- El kell őket temetni. A földbe, ahogy a halottakat szokás.

Seshou megmerevedett és elfordult tőle.

- Azt nem lehet!

Igyekezett megértő lenni a kölyökkel, hiszen neki is hiányzott a vénség. Pontosan tudta mit érezhet most.

- Ugye tudod, hogy már nem kelnek fel többet? – kérdezte olyan gyengéden, amennyire csak telt tőle.

- És jobb nekik a hideg földben, egyedül? – Seshou dühös szemeiből könnyek potyogtak. – Így legalább tudok beszélni velük. – Tüntetőleg újra elfordult tőle, és egy gallyat kezdett bámulni.

- Ááá! Nem jó ez így! – Vakarta meg mérgében a halántékát. Őt arra nevelték, hogy ne legyen érzései, és másokéval se foglalkozzon. Persze, ha az nem érinti a történelmet. Ő viszont már nem volt bookman, és nem is akart az lenni. A fiúra nézett, aki magában pityergett. Vajon mikor érintette egy másik élő ember? Mikor hallott más hangot a sajátján kívül. – Na, gyere ide. Sajnálom – hívogatóan kinyújtotta a kezét, és kimondta azokat a szavakat, amiket a jelen helyzetben a legjobbnak gondolt.

Seshou hátra nézett, és mosolyogva szaladt oda hozzá. Vékony karjaival átkarolta a mellkasát és a mellei közé dugta a fejét.

- Olyan puhák! – fúrta még mélyebbre a fejét.

- Haragszol? – kérdezte a fiút.

Seshou mosolyogva felemelte a fejét.

- Hogy haragudhatnék az én kis feleségemre? – A fejét újra eltemette a keblei közt.

- Kis? Háromszor akkora vagyok! – pörölt vele játékosan, Seshou pedig még jobban hozzá bújt.

Gyengéden megsimogatta a fejét. Érezte, hogy még nagyon hosszú időt fog eltölteni ezzel a kölyökkel. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés